Hudi József (szerk.): Kacz Lajos visszaemlékezései (Pápa, 2011)
XII. Politikai és társadalmi viszonyok
Várakozás teljes reménykedéssel siettünk az általam már ismert ház felé. A Szabóné néni épen a konyhaajtó előtt söpört, mikor oda érve én hirtelen elkaptam a kezét, hogy megcsókoljam. Az öreg néni, a kit szinte megriasztott ez a hirtelen való megrohanás, felegyenesedik és csudálkozva tekint rám, s azt kérdezi, hát te mit keresel itten? Én, mintha az égből pottyantam volna le, egészen elhűltem erre a barátságtalan hangra; azt se tudom, mit hebegtem zavaromban; de ő tovább kérdez:- Tudja édes anyád, hogy ide jöttetek (ekkor már többesben beszélt, mert észrevette a hátam mögött az elszontyolodott pajtást)?- Nem - nyögtem ki keservesen.- No, megérdemlenéd, hogy a nyakad közé húzkodjak ezzel a nyírfa söprűvel, éhesek vagytok-e? Azzal bement a konyhába, még csak be se hivott bennünket, hogy legalább egy kissé pihenjünk. Kis vártatva kijött kezében két darab kenyérrel, a mit kezünkbe nyomva ránk ripakodott:- No, most lóduljatok haza! Mint a leforrázott ebek sompolyogtunk odább, mélyen elkeseredve a bennünket ért váratlan fogadtatás miatt. Mikor az utczára értünk, egy fiú jött velünk szembe nagy kulcsot lóggatva a jobb kezében.- No, ni! - szóltam a Zsigához -, ez aligha nem templom kulcs annak a gyereknek a kezében, és ez a gyerek alighanem a toronyba megy delet harangozni. Minthogy sejtésem a meginterpellált fiú válasza után valónak bizonyult, hozzá szegődtünk és felmentünk vele a katholikus toronyba delet harangozni. Azt a jogot, hogy mi ketten kezelhessük a harangot teljes szabadsággal, az egyik darab kenyér árán vásároltuk meg. No, hát mi éltünk is a szabadsággal, mert a déli időt olyan hosszú három vers harangozással adtuk tudtára a jó ácsiaknak, hogy ezek méltán kérdezhették, mi a kő ütött bele a harangozóba, hogy annyi ideig ránczigálja azt- 115