Hudi József: A dunántúli nemesi községek statútumai a XVII–XIX. századból (Veszprém, 1999)
A nemesi községek szervezete és működése a XVII–XIX. században
10 ún. kisebb királyi haszonvételek (vára- és vásártartás, rév- és malomtartás, kocsmáltatás, mészárszék) hasznosításáról, gondoskodott a közrendről és közbiztonságról, a közintézmények fenntartásáról, s meghatározta a határhasználat rendjét. A nyomáskényszer miatt a statútumokban külön hangsúlyt kapnak a mezőgazdasági munkák idejére, módjára, a határ használatára vonatkozó szabályok és tilalmak. Az elöljáróság végezte a hivatalos eljárásokat (pl. osztály, becsű, határszemle stb.), melyekért külön díjazást kaptak a kiküldöttek. A község által készített bizonyságleveleket csak akkor számították közhitelűnek, ha azokat a megyei tisztségviselők hitelesítették, vagy a benne foglalt tényállásról hiteles bizonyságlevelet állítottak ki. A tanács hatáskörébe tartozott a községi alkalmazottak (tanító, jegyző) és szolgaszemélyzet (csőszök, éjjeliőrök, pásztorok) félfogadása, az árendások (molnárok, kocsmárosok, pálinkafőzők, gubacsszedők stb.) üzleti szerződéseinek elbírálása. A XVIII. században ezen szerződéseket már írásban is kiadták, s a községi jegyzőkönyvekbe is bemásolták. A tanácsok első fokú bíróságként is működtek kisebb büntető és polgári ügyekben. Ezeknek értéke a XVII. században általában 4 (egyes helyeken 12) forintig, a XVII-XIX. században maximum 24 ezüstforintig vagy annak megfelelő testi fenyítékig terjedt. A helyi hatóságok ekkor sem tartották be a Helytartótanács által maximált büntetést (12 pálca) - gyakran 25 botütésig is elmentek. A pereskedő feleket igyekeztek megfélemlíteni, s eltéríteni fellebbezési szándékaiktól. A szokásos büntetési tételeket a községek igazgatását szabályozó 1836:XX. te. emelte fel. A rendezett tanácsú községek ettől kezdve szóbeli perekben 60, az 1840:XI. te. szerint pedig már 200 ezüstforintig ítélkezhettek. A legtöbb község azonban nem állított fel rendezett tanácsot, mivel az komoly kiadással járt: ügyvéd alkalmazását is megkövetelte volna.“6 A nemesi községi bíróság ítélete ellen először a szolgabíró ítélőszékéhez, másodszor a vármegye törvényszékéhez nyújthatott be fellebbezést a „megítélt” fél. A XVII-XVIII. században a pervesztes fellebbező büntetésre is számíthatott. Az elöljáróság ezzel is védeni kívánta a maga tekintélyét. Ezzel magyarázható az is, hogy a fennmaradt jegyzőkönyvek tanúsága szerint, tisztségviselőt csak nagyon indokolt esetben fosztottak meg hivatalától. A helyi szervek igazgatási munkája - a polgári kor követelményeihez mérten - bizonyára alacsony osztályzatot kapna, a kor viszonyaihoz mérten azonban már pozitív irányba billen a mérleg. A községi fejlődéssel együtt járt a szervezeti differenciálódás, szakosodás, az írásbeli adminisztráció térhódítása. Nem véletlen, hogy a nemzeti nyelvhasználat, a népi írásbeliség fejlesztése terén élen jártak a nemesi (és más szabadalmas) községek, amelyek korán felismerték az írásbeliség, az oktatás társadalmi jelentőségét. A kisbirtokosok már a XVII. században fiaik iskoláztatására törekedtek, s a XVIII. században tanítói, lelkészi, tisztviselői dinasztiák járultak hozzá a magyar értelmiség kilakulásához. Számos kisnemesi család képzettsége révén szerzett vagyont és emelkedett egy-egy régió vármegyei politikai (és gazdasági) elitjébe a XVIII-XIX. században. 26 26 MÁRKUS Dezső (szerk.): Coipus Juris Hungarici - Magyar Törvénytár 1836—1868. évi törvényezikkek. Budapest, 1896. 61-62., 108. Itt jegyzem meg, hogy a községek belső igazgatásáról szóló 1836:1X. te. elsősorban az úrbéres jobbágyközségek igazgatását volt hivatva szabályozni, de némely vonatkozásban a nemesi közbirtokosságokat is érintette.
