Mezei Zsolt (szerk.): Istennek, hazának, tudománynak. Tanulmányok a 95 éves Nádasdy Lajos tiszteletére - A Pápai Művelődéstörténeti Társaság kiadványai 19. (Pápa, 2008)

PÁPAI SZABÓ György: „Az értől az óceánig...” Dr. Ravasz László emlékezete

ill. a kontinuitás szerinti 2. számában, 1993-ban („Hogyan lettem a Reformációfelelős szerkesztője?”)

A Reformáció az egyetlen lap a magyar sajtótörténetben, amelynek első és második száma között az időben 37 év telt el. Az 1993. januári-februári induló új évfolyam első számában, fakszimilében tettük közzé az 1956-os lapszámot. A Refoi'máció szinte egyedüli módon volt méltó folytatója Ravasz László, Pap László, Gyökössy Endre, Joó Sándor, a Református Megújulási Mozgalom, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc magyar keresztyén, úgy is mondhatnám evangéliumi és nemzeti, magyar református elkötelezettségének. 1956. novembere óta - a 37 évi szünetet leszámítva - egészen 2002. novemberi-decemberi utolsó számáig volt ott a fejlécében ez az ige: „az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is...” (Filippi 2,5) A Reformáció éppen a 2002. évi egyházi választások évében lépett a 10. évfolyamába. A jeles évfordulót az egyházi választások kimenetele miatt már nem tudtuk méltóképpen megünnepelni. Az utolsó, 64 oldalas lapszám 2002 végén jelent meg (2004/5-6. szám). A tíz éves Reformáció tehát jogutód nélkül megszűnt.

Ravasz László kereszthordozó és keresztvállaló ember volt. Felelősségével mindvégig tisztában volt. Döntéseit Isten előtt tusakodva, s vállalva, saját lelkiismeretével egyeztetve hozta meg. Borzalmasan nehéz döntéseket is kellett hoznia, amelyeket mindvégig vállalt. Ahogy püspöki búcsúbeszédében, útban a leányfalui magányba írja 1948. május 11-én: „Tudom, hogy tetteinkért felelősséggel tartozunk a történelemnek, és felelősséggel tartozunk Istennek. Isten ítéletét arcra borulva hordozom, abban a reménységben, hogy irgalmas lesz hozzám Azért, Aki én érettem is meghalt a kereszten”. Ehhez az Emlékezéseimben hozzáteszi: „a végső szó Istené, a kegyelem dönt.” (Emlékezéseim 148.) „Szívemet mérhetetlen hála tölti el, hogy szabad volt szolgálnom. Megköszönök minden jó szót, segítséget, meleg pillantást, minden imádságot. Megköszönök és megáldok minden sebet, amit kaptam: megkövetek mindenkit, akit megbántottam, és derült szívvel elmegyek az én hű és örök gazdám békességébe...”

Élete utolsó éveiben sokat betegeskedett. 1975. augusztus 6-án hunyt el, 93 éves korában. Temetése néma tüntetés volt. A Reformáció 1996. évi 5-6. számában jelent meg Borzsák Sándor pócsmegyeri-leányfalui lelkész temetési beszéde, amelyet 1975. augusztus 13-án mondott el Ravasz koporsója felett a farkasréti temetőben. A Zsidókhoz írt levél 13. fejezetének 7-8. versei alapján elmondott igehirdetés, tudtommal itt jelent meg egyedül nyomtatásban. Áldott legyen emlékezete! Soli Deo gloria!

— 219 —