Mezei Zsolt (szerk.): Istennek, hazának, tudománynak. Tanulmányok a 95 éves Nádasdy Lajos tiszteletére - A Pápai Művelődéstörténeti Társaság kiadványai 19. (Pápa, 2008)

ERDÉLYI Gyula: Madárszárnyakon száll az emlékezet Bakonyaljától Kemenesaljáig

ként azért, mert abban az időben még nem igazán alakult ki a végleges madárnévjegyzék Magyarországon. Ezért a publikálok egy része főként Vajda Péterhez, tájunk szülöttjéhez fordult „segítségért”. Ő ugyanis annak idején magyarra fordította a francia Cuvier „Állatország” című művét, pontosabban úgy ültette át magyarra, hogy jó néhány madárnak ő adott nevet, azaz keresztapja lett többnek. A népies neveket megőrizte, melyek találóbbnak bizonyultak minden másnál. Ilyen volt többek között a vörhenyes héja (barna rétihéja), a vöröslábú vércse (kék vércse), a vörösbegyű legyész (kis légykapó, szélkiáltó / nagypóling) elnevezés. Bizonyos nevek viszont tűnődésre késztetnek. Például a höcs (csuszka), a locska (csonttolú), vagy a jegér (jégmadár) nevűek. (Zárójelbe a ma használatos neveket tettem.)

Egyébiránt Vajda Péter „keresztapai” ténykedésére utaló nyomokat találhatunk a Pápai Református Főiskola 1899-1900-as Értesítőjében, a „Természetrajzi Múzeum Katalógusa” című fejezetekben is. Számomra érdekesnek tűnt, hogy Wachsmann János a már említett műben csak 122 madárfajról tett említést. Meggyőződésem, hogy a város határában ennél lényegesen több fajnak kellett lennie. Ebben kedves bátyámmal már annak idején egyetértettünk, hiszen több más, várostörténeti munka is utalt, és utal ma is a környék gazdag madárvilágára, főképpen a Marcal-medence madarakat vonzó sásos, tocsogós birodalmára.

Ezeken a helyeken például bíbicek, cankók, sárszalonkák nagyszámú csapataival lehetett találkozni, és szép számmal mutatkoztak más madarak is. A Tapolca-patak és a Bakony-ér jóvoltából a város lakóinak is juthatott az élményekből, ha éppen e vizek partján vitt el az útja, mert a kisebb halakra vadászó jégmadár (nevezték vízi királynak is) színpompás tollazatával biztosan megállította az arra járót. A nagytemplom tornyában fészkelt a vörös vércse, a Gróf úti jegenyesoron alkalmanként föltűnt a zöldkányának is hívott szalakóta. A várkerti és a ligeti fákon hallatta hangját a vadgerle, a jószemű sétálónak megmutatta magát a fakusz is.

A városkörnyéki falvak madárélete is bizonyosan mozgalmas lehetett. Egyfelől azért, mert az akkori idők hagyományos paraszti gazdálkodásának körülményei teljességgel mások voltak, jórészt a házak körül helyezték el a betakarítás utáni termés egy részét górék, kazlak, pajták védelmében, másfelől jelentős volt az állattartás. Mindezek vonzották a madarak egy részét (fecskék, énekesek a kertben, padlásokon, pajtában baglyok), a közeli legelőkön a csordák körül sok más madár. Nem is szólva a legmagyarabb madárról, a fehér gólyáról. Több fészket építve tavasztól őszig minden falunak kedvelt lakói voltak, még ha olykor-olykor a faluszéli kacsaúsztatókban-40-