Mezei Zsolt (szerk.): Istennek, hazának, tudománynak. Tanulmányok a 95 éves Nádasdy Lajos tiszteletére - A Pápai Művelődéstörténeti Társaság kiadványai 19. (Pápa, 2008)

ERDÉLYI Gyula: Madárszárnyakon száll az emlékezet Bakonyaljától Kemenesaljáig

egy-két pelyhes rucaporontyot el is kaptak. Régi öregjeink elbeszéléseiből, olvasmányaink élményt adó emlékeiből tudjuk, mily kedves madara volt a magyar földművelő gazdának a gólya. A falvakhoz közeli tájakat vagy erdők, vagy rétekkel kerített vízfolyások, tavak, gazdag növényzetű nádasok, zsombékosok övezték ezen a tájon. Nem elhallgatva persze azt sem, hogy a szántókat csaknem mindenütt színesítették a szélfogó fasorok, bokrosok, ami az apróvadnak nyújtott nem csupán élőhelyet, de védelmet is. Hozzá is teszem gyorsan: nyilvánvalóan ez magyarázza az apróvad-állomány gazdagságát is a Bakonyalján a régi időkben.

Ha az erdőket említjük, szintén mozgalmas állatvilágról beszélhetünk, persze az élőhelyet tekintve főként nagyvadakról. Ezek népesítették be a Bakonyt, a városunkhoz viszonylag közeli erdős területeken is. Madarakat tekintve azok a fajok voltak többségben, amelyek erdőlakónak számítanak. Bár ez a megállapítás ma már kissé módosításra szorul, mert napjainkban ezen erdőlakók közül nem egy faj húzódott közelebb emberlakta fás településekhez. Ilyen madár például a fekete harkály. Terjeszkedése során nem feltétlenül az erdő sűrűségét keresi. Vagy ott van a mindenki által ismert

A szélmezői tavak nádasainak lakója és vadásza a barna rétihéja

fekete rigó. Valaha kimondottan erdei madárnak számított, tél közeledtével el is vonult, ma már - divatos nyelven fogalmazva - urbanizálódott. Olyannyira, hogy teljes emberi közelségbe fészkel, ott jön-megy lábaink előtt, s úgy döntött, télen is itt marad.

A ragadozó madarak jobbára a határt járták, ott keresték és találták zsákmányállataikat, köztük a régen sem gyakori kerecsenysólyom főként az

41