Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)

Tatai Egyházmegye

Tatai egyházmegye

velem volt és mellettem állt, amikor hivatásom és az élet nehéz problémák és helyzetek elé állított.

Tárj ánba jövetelem első feladatául jelölte meg Czike Lajos akkori esperesem, hogy a kis gyülekezet 30 év óta vajúdó új iskola építés<ének> ügyét végre oldjam meg. Isten kegyelme velem volt. Mind az egyházi, mind a világi hatóságok belátták, hogy itt, ezen az exponált helyen elengedhetetlen az új iskola építése. Támogattak munkámban, és 1910 szeptemberére már készen állt a régi, rozzant iskola telkéért 3000 korona ráfizetéssel cserélt telken az új iskola és lakhatóvá tett tanítói lakás.

Az iskolaépítés után a szintén igen rossz állapotban levő papiak építésére kellett gondolnom, és arra, hogy a türelmi korszakban épült kis templomot legalább belül rendbe hozassam. Az I. világháború kitörésekor, 1914-ben már tető alatt volt az új lelkészi lakás, 1915-ben teljes befejezést nyert az építkezés. A templom belseje más formát kapott. A régi, tapasztott járdát cementlapok váltották fel, az egész belső kijavíttatott, a festetlen padokat a nők adományából befestettük. Csak a külső tatarozás, a tető és torony fedelének újítása maradt hátra. Az előbbit sikerült 1922-ben önkéntes adakozásból palával fedetni, az utóbbit pedig részint adakozásból, részint segélyből új bádogfedéllel elláttatni a régi rossz fazsindely helyett. Nagy és nehéz munka volt mindez, de még hátra volt a tanítói lakás átépítése. 1941-ben ez is megvalósult az államtól nyert 4300 pengős segéllyel és a hívek nagy munkateljesítményével.

Az építkezésekkel járó kemény küzdelmek mellett, mikor ránk szakadt az I. világháború nagy megpróbáltatása, gyülekezetem tanítóját is fegyverbe szólította a haza, és a tanítás munkáját is át kellett vennem. Tanítottam 1915. október 1- 1918. szeptemberig. Ekkor dacára munkabírásomnak és munkaszeretetemnek a kettős munka, gyülekezetem és saját anyagi gondjaim miatt kimerültem, és feleségem vette át a tanítás munkáját. Tanított az 1920/21. iskolai év végéig, amikor tanítónk az orosz fogságból megérkezett.

Sok és nagy nehézség szakadt rám és családomra a háború és az azt követő kommunizmus alatt. Úgyis kevés javadalmi földem pénzért volt bérbe adva. Abért felemelni nem lehetett. Gyülekezetem tagjai kis számuk és szegénységük miatt kevés pénzjárandóságomat emelni nem tudták, mert a fajárandóságom beszerzése is éppen elég terhet jelentett. A kongruámat a békebeli összegben folyósították, tehát egy pár cipőre sem volt elég. Elet- és munkakedvemet azért nem veszítettem el. Álltam a küzdelmet a nekem jutott őrhelyen. Vívtam a harcot híveimért a kommunistákkal és a németesíteni akarókkal a magyarság megtartásáért.

Tudtam, hogy az itt élő kis magyar reformátusság élete attól függ, megmarad- e a református gyülekezet, vagy pedig annak megsemmisülésével elnyeli a magyarságot is a nagy katolikus német tenger? Isten megsegített bennünket. Átéltük a nagy, nehéz küzdelmek korszakát, s az az ősi kis lélekszám, amely itt a magyarság védőbástyája, ha nem erősebb is, mint a múltban volt, megvan ma is töretlenül, bízó hittel és reménységgel, hogy Isten megáldó, megsegítő és megszentelő kegyelmét hirdesse az utókor előtt.-960-