Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)

Tatai Egyházmegye

Tatai egyházmegye

fagyott meg. Kitartottunk a legnehezebb időben és utakon is. Egy ideig mégsem mehettem feljebb a karpaszományos őrvezetői rangnál, mert tiszti iskola nélkül küldtek ki, és mások sem kaphattak sem előléptetést, sem kitüntetést, mert tisztjeink csaknem mind csehek és osztrákok voltak, akikkel beszélni sem nagyon tudtunk. Szerbiából kerültünk az olasz frontra a Busi del Oro és Colbricon kopár sziklái közé,27 hol állást is alig lehetett készíteni, a halottakat is nehéz volt eltemetni, oly kevés volt a föld. Itt nagyon súlyos támadásokban volt részünk. 1916. augusztus végén történt, hogy egy nagy tüzérségi, aknavető és gyalogsági támadás után szakaszomból 14-ed magammal maradtam. A mellettünk levő szakaszból 3 ember maradt. Minden állást széjjellőtt az olasz, és az állásban nem volt lőszer. Senki sem mert a körül<belül> 50 lépésre mögöttünk levő lőszerlera- kathoz közelíteni, mert állandóan környékezték azt a gránátok. Én magam mentem oda, és mivel az odairányzott löveg a raktár mögötti szakadékba fulladt, sikerült kicipelnem egy nagy láda kézigránátot. Az utolsó pillanatban értem az álláshoz, mikor az ellenség már mászott be a fedezékeinkbe. Ez segített, mert a cilinder kézigránát nagy pufogással hullott, az ellenség megrémülve vonult vissza akkor, mikor állásainkban már csak 10-15 lépésre voltak az emberek. A történteket nem tudtam jól elmondani parancsnokomnak, az osztrák főhadnagynak németül, de azért szakaszvezetővé léptettek elő, és beterjesztettek kisezüst kitüntetésre, amiért a bronz vitézségi érmet meg is kaptam. Itt sebesültem meg 1916. szeptember 17-én. Egy aknaszilánk a bal vállamat érte. Befúródott. Még ma is a bal lapockámban hordom. 1916. szeptember 18-december 3-ig kórházban voltam. Először a brixeni szanatóriumban kezeltek, azután Prágában a königliche Weinbergén levő kórházban. Visszakerültem azután a nagybecskereki Ersatz- bataillonhoz, honnan Lippára küldtek tiszti iskolába, mely 1917. I. 2-től 1917. március 23-ig tartott. A német anyagot jól elsajátítottam, és rangsorban eléggé előre kerültem.

1917. április 11-én zászlós lettem.

1917. április 30-án a császári és királyi 5. gyalogezredhez helyeztek át Borsodszentistvánra. Innen irányítottak egy tiszti különítménnyel a harctérre 1917. május 26-án. Megérkezve az ezredhez feleslegesek voltunk.

1917. június 16-án a császári és királyi 60. gyalogezredhez helyeztek át szolgálatra. Itt Eger környéki, jó magyar fiúk közé kerültem. Bárhol voltam, mindenütt

27 A Dolomitok egyik vonulatában, a Lagorai-hegyláncban található hegyes vidékről van szó, ahol az I. világháború idején kemény harcok dúltak az osztrák-magyar és az olasz csapatok között. A környék két legmagasabb pontja a Grande Colbricon (2602 m) és a Piccolo Colbricon (2511 m) csúcs, a kettő között található az 1908 m magasan fekvő Colbricon-hágó, melyről leereszkedve a hasonló nevet viselő két kis tó terül el. A Buse dell’Oro a Piccolo Colbricon alatt, tőle északnyugatra fekvő sziklás terület neve, melyen az azonos nevű, és a Paneveggio-tóba torkolló patak folyik át. Itt ma az I. világháborúban elesettek temetője található.

http://www.pietrigrandeguerra.it/nei-luoghi-della-grande-guerra/monte-colbricon-lagorai/.

http://www.science.unitn.it/-moser/Enrico-site/Il%20trekking%20del%20Lagorai.pdf.

http://xoomer.virgilio.it/malamanet/doc_dolfk_t.htm.

http://www.filibertoputzu.it/da_soldati_contro_montagne_adone_bettega_gino_rossatQ-editore%29

_im_9886.htm.-887-