Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)

Tatai Egyházmegye

Tatai egyházmegye

szén olyan, mint amilyenek az én vágyaim voltak (Krisztus személye helyett inkább Krisztus tudományát hirdette). Hát nem Isten csodája e már az is, hogy a múlt század második fele (amikor még nem volt Szabó Aladár, Kecskeméthy István,10 Szalay József) Krisztus nélküli „keresztyénség”-ének iszonyatos kísértésétől annyira is kimenekült?

Tehát segédlelkész lettem, jeles bizonyítványokkal elbocsátva, Dadon két évig (1921. december 31-ig). Ez alatt tettem le az első, majd a második lelkészképesítő vizsgát (1920,1921. szeptember), mindkettőt jeles eredménnyel. Erről csak annyi megjegyezni valóm, hogy itt ismertem meg azt a másik papi típust, amelyik kiválóan rendben tartja egyházát anyagilag, jó „szónok” (prédikációját szombaton néhányszor elszónokolja a templomban), de a gyülekezet lelke nem érdekli: ezért nem tesz és nem is tud tenni semmit a szónoklatain kívül.

De történt itt még valami. Itt mondott nekem valaki olyant, ami sok mindent megmagyarázott számomra a magyar református egyház elesett állapotáról. Nevét csak azért nem írom ide, mert ma is él, s végre is négy szem között mondta. Azt mondta egyszer: „Miért ül tiszteletes úr mindig itthon? Miért nem keres magának egy menyecskét?! Hiszen Krisztusnak is volt Mária Magdolnája!” Hát belém fojtódott minden szó, s nem is emlékszem, tudtam-e ekkora orcátlanságra válaszolni valami okosat?

Ennél szörnyűbbet már nem hallottam, s nem is olvastam soha. Ezután már igazán nem iszonyodtam el azon, mikor évekkel később azt hallottam egy református papnéról, hogy mikor húsvétkor a férje a templomba ment feltámadást hirdetni, ő nyitott ablaknál a templomba sereglők fülébe azt zongorázta-dalolta: nincs mennyország, se pokol, még a pap is udvarol.

Későbbi kápláni szolgálataim nehéz próbák elé állítottak: Ászáron be kellett hajtani és kifizetni az özvegy lelkésznének (áldott lelkű, drága jó asszony volt, évek múlva is szeretettel emlékeztünk egymásra) a több évről felszaporodott fajárandóság-hátralékot (a gyülekezet nem akarta megadni, hogy „volt fűteniva- lója a papnak, amennyi kellett, erre már nem volt szüksége, azért maradt benn”). Ide erély kellett, de sikerült. Neszmélyen a templomba, toronyba csörgött be az eső. Renováltatni! Szinte naponként emelkedő árak mellett! Másként nem lehetett, csak azonnali fizetés mellett. Az adót is azonnal kivetni, s azonnal beszedni. Isten segítségével sikerült ez is.

Csodálatos gyülekezet volt ez! Olyan éhség és szomjúság a lelkekben, amit sehol máshol azóta nem tapasztaltam. S ott, ahol azt mondták: volt egy lelkész, aki az udvaron (a ház volt hátul, az udvar az utcai részen) húzatta a rezesbandával,

10 Kecskeméthy István 1864. január 31-én született Pakson, elszegényedett nemesi családban. Középiskolai tanulmányait 1876-tól Gyönkön és Nagykőrösön, a teológiát 1884-től Budapesten végezte. Püspöki titkár lett, majd 1890-ben a budapesti egyetem bölcsészeti karán doktorátust szerzett. 1890-től Budán segédlelkész, 1894-től Pakson lelkész, 1895-től 1936-ig a kolozsvári teológia tanára volt. 1936-ban nyugalomba vonult, 1938. május 12-én hunyt el. A Magyar Protestáns Irodalmi Társaság választmányi tagja volt. írásai a Protestáns Egyházi és Iskolai Lapban, az Erdélyi Protestáns Lapban és Református Szemlében jelentek meg. A Kis Tükör című folyóiratnak szerkesztője is volt. BELICZAY1955.217. ZOVÁNYI1977.301. MOLNÁR 1996.66-69.-871 -