Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)
Tatai Egyházmegye
Tatai egyházmegye Katonaéletemben már mindig velem volt a bibliám, néhányat - rokon gyerekeknek - el is küldtem vagy küldettem, néhányszor ott künn istentiszteletet is tartottam. Egyébként tele voltam lelkiismeret-furdalással a háborúban való személyes részvételem miatt. „Én ölök, és hiába adok neki más nevet!” Vajmi kevés megnyugtatást adott akkor ez: minden lélek engedelmeskedjék a felsőbb hatalmasságoknak.9 Igen jó reménységben vártam a felmentést, amit újra és újra ígérgettek a katonateológusoknak. Talán lett volna valami belőle, ha nem Baltazár Dezső a Konvent elnöke. Azóta sem felejtem el neki - hiszen neki tulajdonítottam -, hogy miatta lövöldöznöm kell az emberekre. Ki tudja, hányat öltem már meg. Az Isten tudja!!! Kötelességemet, ha nem is szívből, de lelkiismeretesen teljesítettem. Egyszer meg is sebesültem (1916 júniusában). Megkaptam a II. osztályú ezüst vitézségi érmet, emiatt kerültem tisztiiskolába, így lettem 1917. augusztusban hadnagy. 1916 telén az orosz harctéren siratgattam el a második kedves testvéremet: a 18 éves, IV. képzős Juliskát is. Még csak el sem búcsúzhattam őtőle sem. Már említettem, hogy 1918 tavaszán három hónapig tanulmányi szabadságon voltam Pápán. Az olasz harctérről jöttem haza mint zászlós. Életem egyetlen időszaka, amikor kívánságaim is lehettek volna, hiszen a zászlósi fizetés futotta. De időm nem volt. Talán jobb is, hogy nem volt. így nem ment másra, mint néha- néha cukrászdára, ahova a szakadatlan tanulásból megpihenni mentem le az emeletről. (A cukrásznál laktunk az emeleten, én és Mikos Lajos barátom és katonateológus társam.) A három hónap alatt le is kolloquáltam az első évfolyamról becsületesen. Mindenből jelesen. Végre vége lett a katonaéletnek is. Bizony birokra kelt bennem a katonaélet vége fölötti öröm és a vesztett háború miatti szomorúság. November 16-án szereltem le, alig néhány napi otthon tartózkodás után már mentem Pápára, folytatni tanulmányaimat. Minden évfolyamot egy félév alatt. így például a II. évfolyam körülbelül egy hónapig tartott, mert november 20. körül kerültem Pápára, december 20-án már a karácsonyi vakáció kezdődött, januárban kolloquiumok. Bizony nem sokat hallgathattam az előadásokat, mert a rendkívüli viszonyok miatt (kommunizmus, élelmezési nehézségek) rövidek voltak a félévek. 1919. december 12-én már Dadra mentem káplánnak, a IV. évfolyamot éjjelnappali erőltetett tanulással éppen, hogy elvégeztem. Bizony kevés ideig hallgattam a teológiai előadásokat. Akkor szinte féltem is emiatt. Ma? Azt mondom: hála Isten! A kevés idő alatt is elég méreg csepegett belém a racionalista teológia krisz- tustalanságából. Elég volt kiheverni. Hiszen akkor még nem volt teljesen kikristályosodott hitem. S ki tudja, mi lett volna velem és belőlem, ha nincs ellensúlynak az én drága jó apám kikristályosodott hite! Neki lehettek ám nagy harcai, míg legyűrte a racionalista kísértéseket. Ezek közben a harcok közben értettem meg, mennyire nem lehet ítéletet mondani felette, ha az igehirdetése nem is volt egé9 Róm 13,1-870-
