Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)
Tatai Egyházmegye
Tatai egyházmegye A felső három osztályt Pápán végeztem. Tiszta jeles csak azért nem voltam már, mert nem volt szükség a magam erőltetésére. Azzal a két-három kettessel úgyis elértem az elérhető segélyek mértékét. Hetedikben történt. Húsvét előtt a senior szobájába bevetődtem egy bibliaórára. Érdekes, hogy ezekről a bibliaórákról addig senki sem szólt nekem. Pedig valószínűleg elmentem volna, mert hiszen már a bátyám halála óta ritka este feküdtem le bibliaolvasás nélkül (vakációban apánk minden este lefekvés előtt házi áhítatot tartott), de ez semmit sem jelentett nekem. A házi áhítatokból, később jöttem rá, a kereszt erejére való rámutatás hiányzott. Apánk, bár amióta én ismertem, kegyes ember volt, s ahogy később láttam, tényleg a „keresztről” való tudomány az „Istennek ereje” volt számára,8 erre azonban erőteljesen rámutatni, legalábbis az én számomra, sohasem tudott, s ezért voltak a házi áhítatok üresek, de ha rá gondolok, mégsem hatástalanok. Térjünk vissza a fonalhoz. Tehát ezen a bibliaórán (Pongrácz József vezette) végigolvastuk a „szenvedés történetét”. Mint mindenkitől, tőlem is megkérdezte: mit szólok én ehhez? Mit szóljak? Motyogtam valamit, úgy emlékszem, azt, hogy én azon csodálkozom, hogy Jézus az őt megfeszítőkért imádkozni tudott. Ez a kérdés: mit szólok Jézus szenvedéséhez, döntötte el életem sorsát. Nekem közömnek kell lenni ehhez a szenvedéshez! Nem tudom, mikor és hogyan, lassan történt. De nyolcadikos koromban már biztos voltam benne, hogy lelkésznek kell mennem, bár erre évekkel ezelőtt is úgy gondoltam, mint egyetlen lehetséges útra, de imperativus nélkül. Az érettségim már „hadiérettségi” volt, 1915. május 15-én bevonultam Komáromba, s az 1918. év tavaszán Pápán töltött három hónapos tanulmányi szabadságot leszámítva katona voltam egyfolytában az összeomlásig. 1918. november 16-án szereltem le mint tartalékos hadnagy. Katonaéletemről beszélni sem szeretek, írni sem akarok. Nem nekem való, mint ahogy senkinek sem, aki szeret gondolkozni, és megfontoltan saját belátása szerint cselekedni. Erről tehát csak annyit: a k. u. k. jóvoltából nem kaptam magasabb rangot 1917 őszéig. Az orosz fronton mint káplár voltam nyolc hónapig. Egy fedezékben a földműves és iparosból lett bakákkal. Együtt, mindig együtt velük. Itt ismertem meg a világot, itt láttam meg, hogy a magyar keresztyénségnek a keresztyénség- hez semmi köze, ez a keresztyénség Krisztus nélküli (tehát fából vaskarika). A magyar embernek van egy Istene, aki az esőt, meg a szárazságot, a jó és rossz termést adja, aki az élet és halál feletti Ur, s parancsol puskagolyónak is. Oh, hányszor kívántam már azóta, vajha sohasem ismertem volna meg az embereket, mennyivel jobb szemmel néztek volna rám felülről is, alulról is az emberek, ha én is, mint olyan sokan, nem a valóság világában, hanem egy álomországban tudtam volna járni, szívemben a kegyelemből belém oltott Igazsággal! Na, de így volt elrendelve. 8 lKor 1,18-869-
