Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)

Tatai Egyházmegye

Tatai egyházmegye

rajz tanárom olyan jegyzetből akart tanítani, amit magunknak kellett volna az ő gyors beszéde után leírni. Próbáltam egy ideig. Értelmetlen zagyvaság volt csak, amit le tudtam körmölni. Abbahagytam, s csak könyvből tanultam, ez a tanárnak nem volt elég, s megbuktatott. Apám elkészített javítóra, le is vizsgáztam, de - mert apám az „egyetemi módszer” miatt feljelentette a tanárt az akkori püspöknél - Komáromba mentem át a bencésekhez. No hiszen, jó helyre! Református pap fia, bukott bizonyítvánnyal! Tanulhattam! Negyedikben megbuktattak természetrajzból. Javítóztam újra. Akkor haza kellett jönnöm egy évre. Húgom is Pápára került nyilvános tanulónak, bátyám is ott volt (húgom eddig magánúton végezte a polgári iskola osztályait), hármunk taníttatását nem bírta a bokodi jövedelem. Ez a nincstelenség, ami akkor - öt év múlva tűnt ki - igen sokat jelentett, mert ha rendesen végezhetem a gimnázium osztályait, sohasem lettem volna katona, ami három és félévi nyomorúságot jelentett nekem, egész életemen végigkísért. Kívánságaim soha sem lehettek, mert minden vágynak azonnal szárnyát törte a „nincsen”.

Ötödiket még Komáromban jártam. Már nem tudtak megbuktatni, s ha nem is volt jó a bizonyítványom, de már tarka volt, egy jeles s néhány jó is akadt benne.

Innen van a második rossz emlékem: az osztály egyik legjobb „görögöse” voltam. Jelest mégsem kaptam, mert a mellettem ülő zsidó gyerek, Weisz Jancsi az én dolgozataimat lopkodta el, s az övé lett jeles, az enyémre ez volt írva: „lásd Weisz!!!”. Hiába bizonygattam, hogy Weisz írta le az enyémet. (Hazudni, csalni soha sem szoktam, s később sem tudtam sem én, sem testvéreim, azt Isten kegyelméből nagyon sikeresen belénk nevelte édesapánk, „a becsületesség mintaképe.”) A tanár a zsidónak hitt inkább. Talán azért, mert rossz nevem volt a bencések előtt, mert még negyedikben megabcugoltam a függetlenségi képviselőjelöltet (ez volt a bencések pártj a is, hogy változnak az idők, és benne az emberek!), s ezért „szabályszerűt”7 kaptam, s valószínűleg ezért buktam meg természetrajzból negyedikben.

No, de elvégeztem az ötödiket, s Péter-Pál napkor boldogan jöttem haza. Itthon szomorú arcok fogadtak. Józsi bátyám, akit én is nagyon szerettem, s aki a pápai gimnáziumnak volt mindig jeles tanulója, s bár a 7. osztályt végig nem járhatta betegség miatt, mégis megkapta a jeles bizonyítványt, agyhártyagyulladásban feküdt, eszméletlenül. Már nem is ismert rám. Néhány nap múlva, július 2- án meghalt. Az ő halála életem egyik legnevezetesebb fordulója. Néha már eddig is fel-felkelt bennem az üdv és kárhozat kérdése. Jól emlékszem, már Komáromban sokszor figyeltem prédikációkra, hogy megtudjam, mit jelent „hit által kegyelemből” üdvözülni. A halál igen közel hozta ezt a kérdést hozzám, s ettől fogva olyan elevenné lett, hogy soha elaludni nem tudott.

7 Ebben az időben a magatartás osztályzat négyféle volt: jó (1), szabályszerű (2), kevésbé szabály- szerű (3) és rossz (4).

http://hu.wikipedia.org/wiki/Oszt%C3%A11vzat. http://www.tani-tani.info/082_gvokos.-868-