Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)

Pápai Egyházmegye

Pápai egyházmegye

estefelé többen. Amilyen hideg és rideg az első fogadtatásom, annál melegebb és könnyes volt az elbúcsúzás 1915. március 18-ika körül, amikor is tábori lelkésznek hivattam be a komáromi katonai parancsnokság által. 1914/15 telén már nagyban folyt a világháború. Az első mozgósítási parancsra bevonulókat Tápon a templomból búcsúztattam el, részt vettek ezen az istentiszteleten a római katolikusok is. A tél folyamán hetenként úgy nevezett háborúi vallásos estéket tartottam, előbb az iskolában, majd aztán a nagy létszám miatt a templomban. Ezen estélyeken tőlem telhetőleg összefoglalóan tájékoztattam az itthon maradottakat a harctéri események felől és a vitézeink véghez vitt cselekedetei felől. Mindig volt adakozás is oly bőven, hogy belőle gazdagon ellátni tudtuk a katonáinkat új testamentumokkal, naptárokkal, imafüzetekkel s vallásos iratokkal. A levelezést is fenntartottam a bevonultakkal. A sok köszönő iratok, mik íróasztalom fiókjában ma is megvannak, tanúságai annak a jó hatásnak, vallásos érzületnek, miket e levelezések rájuk gyakoroltak. A tápszentmiklósi leánygyülekezetben is hasonlóképp folyt a munka, s ezen kívül megépült 1914 őszén, habár nagyon későn a háborús viszonyok miatt a tavasszal megkezdődött új tanítói lakás.

Összeforrott a gyülekezet és lelkipásztora egymással, s könnyező szemmel váltak el a fentebb írt időben, amikor is még az elutazás napjának délelőttjén egy, a kárpáti harcokban elesett és hazahozatott hősi halottat temettem el.

Teschen Residenz Spital I-hez osztattam be tábori lelkésznek. Itt működött a főhadiszállás egészen addig, míg IV. Károly király a trónra lépése után a Bécs melletti Bádenbe tétette át. Teschen nagy katonai város. Az Olsa patak partja melletti emelkedésen egymás mellett 6-7 nagy kaszárnya, melyek máskor újoncok befogadására és kiképzésére szolgáltak, most kórházzá alakultak át. A városon kívül pedig volt a barakkórház-tábor egy nagy telepen. Teljesen tele voltak ezek a kórházak sebesült és beteg katonákkal, nagy számmal köztük magyarok, kiknek legelső kívánságuk volt, hogy úrvacsorával óhajtanak élni, mert mióta eljöttek hazulról, nem éltek azzal. Idővel kibővült a működési területem, és pedig Oderbergtől Tarnovig, a régi Felső-Ausztria területén. Folyton útban voltam e nagy területen. Folyton temettem, úrvacsorát osztottam a sebesült és beteg katonáknak. Ahol többen voltak fennjáró lábadozók, ott istentiszteleteket tartottam. Nehéz, de felemelő szolgálatot teljesítettem kettő ízben egy-egy lábán sebesült katona életben megtartásáért, kiknek sebesülése már vérmérgezésbe ment át, s ők inkább meghalni vágytak, mint a lábuktól megválni. A kórház orvosa kérettetett meg, hogy beszéljek a lelkűkre, mert különben, ha még egy napig késik az amputálás, végok van. Emlékeztettem e vitéz bajtársakat szüleikre, otthonukra, s mikor könnybe lábadt a szemük, ráeszméltettem őket: mily örömmel fogadnák őket hozzátartozóik otthon, ha csonkán is, ha bénán is, s ha vitézek voltak a hazáért, most legyenek vitézek azért, hogy életben maradásukkal szerezzenek örömet szeretteiknek. Később maguk mondogatták el az operáció után, hogy ők már a temetőben porladnának, ha akkor közbe nem jön atiszteletes úr.

Tescheni körzetem után 1918. október 20-ika körül a pozsonyi hadkiegészítő-647-