Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)

Őrségi Egyházmegye

Őrségi egyházmegye

egyházhoz, s fájlalta, hogy mennyivel gazdagabb volna most, ha más vallásává lett volna, ahol úgyszólván semmit se kellett volna fizetnie. Amikor presbitereimet egy gyűlésünkön a perselyekbe való adakozásban való elöljárásra serkentettem, azt mondotta az egyik, hogy arra még pár fillérje sem jut. Kérdésemre, hogy a lányának gyakori vasárnapi táncmulatságon való megjelenésére és a hozzávaló öltözködésre ez esetben honnan jut, azt válaszolta, hogy arra mindenképpen jutni kell, mert különben nem veszik el a lányát, és éppen ezért nem kerül a perselybe. Elszenvedném zokszó nélkül a velem szemben való csúnya anyagiasságukat. Magam festettem ki a lakásomat, magam csináltattam a konyhakertünket, tűzharcosi pótdíjamat évről évre visszaadományozom az egyháznak, annak a bizonyos 4 hold belsőség réteknek a közmunkaváltságát - a fű lekaszálásának, szárításának, behordásának díját - nevetséges összegben, 20 pengőben veszem fel évről évre, stb. A tanító részére adandó évi 50 méter fa vételi, behozási és fel- vágatási terhét akkor vettem le a vállaikról több éve a minisztériummal folytatott küzdelem után, mikor jogosan nem illethetett volna senki részéről szemrehányás, ha egy tollvonást se tettem volna is ez érdekben. Régen, még elődöm idejében elmulasztották a lehetőségi időt, s ezért nem akart a minisztérium szóba állni velem. Bírói úton pedig nem kívánom keresni említett és még egyéb anyagi megrövidülésem kiigazítását, mert egyrészről az még csak fokozná a káros visz- szahatást, másrészről mások példáján megtapasztaltam már, hogy ilyen esetekben a gyülekezetek őrizése szempontjából rendszerint ők kapnak igazat, mert hiszen a lelkész úgysem tehet egyebet, mint elszenvedi, hogy nem kapott elégtételt, a gyülekezettel ellenben tanácsos csínyján bánni, mert annak nehéz eszközök vannak a birtokában. (Itt gondolhatunk a „Nincs rossz gyülekezet, csak rossz pap” megállapításra is.)

Mindezen anyagi kisebb baj volna, ha lelki vonatkozásban jobb volna a helyzet. De például van presbiterem, aki jó, ha sátoros ünnepen eljön a templomba. Úrvacsorával nem él. A számadási gyűléseken esetleg megjelenik. Azt a mindjobban kívánt egyházfegyelem gyakorlását azonban én mégse kockáztatom meg, mert egyrészről dugába dőlne és még jobban felfordulna minden, másrészről hiábavalóan miért legyek a szemükben még rosszabb, mint amilyen vagyok. Gondnok- meg presbiterválasztáskor nem egyszer az az elv érvényesül, hogy olyat kell választani, aki „eleibe beszél” a papnak. Az egyke veszedelmesen pusztít. Az utolsó 10 év alatt 59-cel több volt a temetés, mint a keresztelés. E vonatkozásban csak a szomszéd Szentgyörgyvölgy előzi, de az is csak összegszerűleg, mert %-ban már mi vezetünk. Templomlátogatás a sátoros ünnepeket kivéve a gyülekezet részéről is minimális. Csupán az ifjúság, meg az iskolás gyermekek részéről kielégítő, csakhogy az ő megjelenésük szinte kötelezésen alapszik. 80- 90 évvel ezelőtt a gyülekezet részaratást vállalt az uradalmakban, ma előfordul, hogy a vegyes házas átíratja a vagyonát a hitestársára, csakhogy kihúzhassa magát az egyházi adó fizetése alól. A mind több vegyes házasságnál is emiatt kevés a részünkre adott reverzális. És még lehetne folytatni az okokat, melyek miatt a kívánatos lelkészi munka és gyülekezeti élet nem válik valóra. Tudom, hogy azért, sőt éppen azért még fokozottabb munkát kellene végezni, de olyan lesújtó,-524-