Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)

Mezőföldi Egyházmegye

Mezőföldi egyházmegye

november hó végén. Szerencsére benne voltam a vallástanári gyakorlatban, így játszva végeztem a tanítást a különféle iskolákban.

Fő célom volt közvetlen érintkezés folytán megismerni a híveimet. Hivatali helyiségem ajtaja mindenki előtt nyitva állott. Az ügyes-bajos emberek dolgán, ha csak tudtam, segítettem. Családi látogatásokat végeztem, de meglátogattam a római katolikus püspök urat is, s visszaadta látogatásomat. Felkerestem a plébános urakat is, s az egyik akkorival nagyon jó baráti viszonyba jutottam, s a mostani négy plébánossal is igen jól vagyok.

A főispán úrral, a polgármester úrral, a rend szerint szerzetesrendi királyi tankerületi főigazgatóval, a ciszterci-rendi főgimnázium igazgatójával és tanáraival, stb. állandó jó viszonyban állottam.

Munkarendem volt: korán kelni és dolgozni csendben, reggel 8-kor a templomi könyörgést végezni, azután az irodában egyik ember a másiknak adta a kilincset. 11 óra után hivatalokban való látogatásaim, s délután 3-tól kezdve, ha időm engedte, híveimet látogatni. Egyik városi rendőr, később presbitertársam egyik egyházközségi közgyűlés végén szót kérvén elmondotta meglepetésemre, hogy amikor ő posztján állott a város különböző pontjain, módja volt megfigyelnie, miként kerestem híveimet, valósággal összeszedtem őket. Csaknem száz százalékig ismertem a református híveket, öregét-apraját. Segítségemre szolgált jó emlékező tehetségem is. Igen soknak a lakása házszámát is könyv nélkül tudtam, így azután érthető, hogy családi körülményeiket ismertem.

Kétesztendei Fehérváron lakásom után megválasztottak a város tóvárosi kerületébe törvényhatósági bizottsági tagnak, s azóta állandóan az vagyok, továbbá közigazgatási bizottsági tag, kisgyűlési tag és többféle városi bizottságnak tagja.

Az agglegény elődöm elhalálozása után legsürgősebbnek ítélte a presbitérium a régies paplakást lepadlóztatni, kibővíttettetni és szépen kifesteni, hogy családommal beleköltözhessem, én pedig az udvari részt dísznövényekkel s a belső kertet mindjárt november havában gyümölcsfákkal gondosan beültettem. 1905. év nyarán az iskolaépület utca-részletét, mely két tanteremből állott, s a kaputól északra az úgy nevezett tóvárosi olvasókört, mely egy nagy szobából s kisebb helyiségből állott, rendbe hozattuk, 1906. évben pedig a kántortanító és a nőtlen II. tanító lakását összereparáltattuk. Óhajtásom volt az alacsony, lapos fedelű tornyot 10 méterrel felemeltetni, hogy sudár tornyunk legyen, és abba egy nagy harangot helyezzünk el. A szükséges pénzösszeget közadakozásból reméltem összegyűjteni. Öreg gondnokom azt mondta: „vas a fejed, hogy bele mersz fogni!” Ám 1908. év őszén minden tervünk megvalósult. Október 11-én tartott ünnepünkön dr. Antal Gábor püspök urunk tolmácsolta az egyházközségünk örömét, és fejezte ki hálánkat a megsegítő jó Isten iránt. Buzgó híveink közül sokan adakoztak sokat, de legtöbbet adakozott a bibliai özvegyasszonyhoz hasonlóan az az egyszerű sorsú, de egyháza iránti ragaszkodását tetteivel bizonyító özvegy nő (özvegy néhai Lasics Istvánná), aki készpénzben 400 koronát s végrendeletében 2000 koronát biztosított a szükségletek fedezésére. Elmondhatjuk, hogy az 520-481 -