Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)

Mezőföldi Egyházmegye

Mezőföldi egyházmegye

nak tartottam ezt (bár nekünk részben erre is szükségünk van!), nemcsak összeférhetetlennek azzal az evangéliummal, amelyet hirdetünk, de egyenesen az „egyke” felkarolásának. Abban az időben volt ez, amikor az alacsony munkabérek mellett a nagyobb és népesebb család sokszoros terhet jelentett, és mégis az egyházi teherből is ide jutott a nagyobb rész. A régi párbérrendszerből a tavalyi esztendeig megmaradt a sárkeresztesi gyülekezetben is a lélek után való adózás úgy, hogy a 12-13 évet betöltött konfirmált gyermekek is adókötelesekké váltak. Egyházkerületi közgyűlésünk 1943-ra kötelezett bennünket a törvény szerinti adókivetésre, pedig most már a háborús viszonyok hozta magas munkabérek mellett éppen megfordított a helyzet. Kár, hogy a mi egyetemes intézkedéseink sokszor helyrehozhatatlan távolságra lemaradnak az élet mögött!

3. Az előbbi ponttal szorosan összefügg a gyülekezettől való anyagi függés. Mint nagyon nehéz körülmények között élő teológus és segédlelkész sokszor jutottam közeli ismeretségbe a lemondással, s így természetesen rendes lelkipásztori szolgálatom alatt sem volt soha panaszom fizetésem mennyisége miatt, mert annyiból éltem, amennyi adatott, és mindig vallottam, illetve gyakran feltettem magamnak a kérdést, hogy van-e olyan értékű az a szolgálat az én kötelességteljesítésem mellett, mint amilyen értéket kapok én tiszteletben és kenyérben és abban a lehetőségben, hogy az Isten házának szomszédságában élhetek, de mert falusi népünk óriási változáson ment át már eddig is, a templomnak, az evangéliumnak az értékelése szempontjából nagyon sokszor bántó az a huzakodás vagy alkudozás, amelynek kíséretében megkapjuk a mi fizetésünket! És mert nem mi vagyunk a fontosak, hanem Aki küldött bennünket, és végeredményben az O ügye, s ez az ügy mindig kárt szenved, akár a lelkipásztor elkedvetlenedésé- vel, akár a hívek templomból való elmaradásával, hiszem és várom azt az időt, amikor a mi egyetemes egyházunk (mint valamikor a közmunkák eltörlésével) meg fogja keresni és találni a módot e káros körülmény megszüntetésére.

4. Amilyen mértékben meg lehet szüntetni a gyülekezettől való anyagi függet- lenítést, olyan mértékben alakulhat át a mi jelenlegi választási rendszerünk.

5. Fájó pontja falusi lelkipásztorkodásunknak nagyon sokszor és nagyon sok helyen a tanítóval való áldatlan viszony. Saját tapasztalataim alapján talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy ennek oka, különösen a tanítók részéről, részben az előítélet és az evangéliumhirdetés kellő értékelésének hiánya, és ezeken túl a közös anyagi háztartás, gazdálkodás, azután az a tény, hogy a lelkipásztori munka és szolgálat közel sincs olyan felülvizsgálat és számot adási kötelezettség alatt, mint a tanítói, és végül sok lelkipásztornak az a dicsekvő magatartása, amellyel úgy tünteti fel maga is a lelkipásztori munkát, mint amelyre készülni sem kell.

6. Megdöbbentő gyülekezeteinkben a hit és szeretetközösség hiánya. Ez a legkétségbevonhatatlanabb és legszomorúbb bizonyítéka annak, hogy milyen nagy tévedés volt az, amikor azt tartottuk, hogy sok a lelkipásztor, és megengedtük magunknak azt a fényűzést, hogy egy sereg szolgálaton kívüli segédlelkész legyen a mi magyar református anyaszentegyházunkban! Egy közösségben élő híveinket sokkal több és hatalmasabb erő tartja távol egymástól, mint amennyi egymáshoz fűzi őket. Attól az eszményi képtől, amelyik az ApCsel 4:32-ben tárul elénk, óriá-432-