Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)
Komáromi Egyházmegye
Komáromi egyházmegye csodálatos fénybe került, és soha nem álmodott szépségeket vetett fel. Voltak persze itten is nézeteltérések, bajok, problémák, de könnyű annak, akinek van Kihez elvinni azokat! Közben a munka egyre jobban tágult. Feleségem, született Kiss Edith Karola Olga, egyre több munkában segített. Míg nekem a rossz természetem folytán szelíd szeretettel nem sikerült mindenkoron lelkeket megközelíteni, az ő finom és szerény modorával és alázatosságával sokszor volt erősebb eszköz az Úr kezében, mint én. Idővel a gyermeknevelés is meghozta a maga problémáit. Bizony nem megy könnyen. De Isten erős Isten itten is. Azt gondolom, hogy elmondhatom alázatosan az én Uram előtt, hogy a családi életünkben is igyekeztünk az Igének engedelmeskedni. Ugartörés ez is. De áldott fáradozás. A szüleimmel meggyűlt azonban a bajunk még a házasságunk elején, mert nagyon „jó reformátusok” voltak. A megtérésről hallani sem akartak, főként az anyám, aki pedig bizonyos fokig szívesen ment el a belmissziós iránnyal. Bizony nem volt közöttünk hosszú hónapokig a kívánt szeretet és harmónia, de Isten eltávolította ezt az akadályt is, és különösen apám részéről sok javulást, fejlődést láttam, amiért legyen hála az Úrnak. Csehszlovákiában éltünk 1938. november 6-ig. Óriási feladat volt lelkész számára a nemzetiségi és a kisebbségi kérdés is. Valami megrendítő volt ráébredni arra, hogy a világháború előtti Egyház nem törődött a munkássággal, melyet majdnem 100%-osan egy csapásra elveszítettünk. Sőt városokban jó részük még nyílt ellenséggé is vált. A meglazult állami támogatás és az állami mankó (segélyek) az Egyházat nagy kérdések elé állították. A gyülekezeti élet megnyilvánulásaiba be kellett iktatni előkelő helyen a nemzeti tudat építését. A szószéken az ótestámentomi hasonlatok sokszor kaptak magyar színt. Egy-egy temetésen, esketésen az Isten szava mellett hangot adott a búsuló, a reménykedő magyar érzés is. Pláne, amikor nagy politikai események előtt állott a népünk (választás), vagy valami újabb nyomás ellen kellett a sorokat kiegyenesíteni. Az ottani állam részéről közvetlenül nem volt panaszra annyi ok. Sőt a komoly lelki munkát megértették a magasabb intelligenciájú hivatalnokok (főként a csehek), s az állam szempontjából helyeselték azt, ha „jobbak lesznek a magyarok a magánéletükben”. A belmissziós munka soha semmi akadályt nem szenvedett a csehektől. Respektálták a gyülekezeti életmegnyilvánulásokat, és az egyházi autonómiát nem bántották. A bajok a református teológia és tanítóképző felállítása körül voltak, és itten volt panaszra elég ok. Sokszor szinte az ember nem is értette őket. De ez is csak használt a magyarság belső megépítésénél. Az egyházi törvénykönyv jóvá nem hagyása meg egyenesen a legnagyobb hasznunkra vált, ugyanígy a nem azon a területen született egyháztagoknak, és főként a papoknak az állandó zaklatása az állampolgárság hiánya miatt. Nehéz idő volt ez. Lelkeket megedző. Gondoljuk meg, hogy a templomban a legtöbb prédikációmat írták cseh detektívek. S én nem szó szerint betanult beszédeket szoktam mondani... így nem is olyan nagy csoda, hogy hatszor állottam a börtön ajtaja előtt főként a prédikációk miatt, de más titkos feljelentés miatt is.-343-
