Hudi József (szerk.): Francsics Károly visszaemlékezései - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 3. (Pápa, 2001)

Visszaemlékezések

kig folytata velem a műhelyben, felette nagyon hatottak reám, s a sok szép beszédnek, tanácsadásoknak eredménye lett, hogy midőn kimenő napom következett is, vagy nem mentem sehová, vagy ha mentem is, tehát nem korcsmába, vagy kávéházba, hanem ki a szabadba siettem. Egyszer a zsidó csárdái,20 másszor a Jutási völgyben21 sétállám ki magamat, egyik pipadohányt a másik után kiégetve bámultam a kősziklákat, hajlásokat, felmásztam a hegyekre, amott meg leszaladtam a völgybe, s többnyire estefelé fáradtan, porosán — de nem borosán — értem haza. Vacsorát soha el nem mulasztottam, nem azért, mintha az éhség kergetett volna pontosan haza, hanem hogy azzal is megmutassam a házban pontosságomat. Vacsora után mindenkor lefeküdtem, és kora hajnalban felkeltem, mellettem levő inasomnak segítettem a műhely összetakarításában, nehogy ha principálisom, ki szinte korán szokott felkelni, bejön hozzánk, azt szennyesen találja, s így mindent elkövettem, amivel csak kedvessé tehettem magamat a házban. Nőtt is a bizodalom irántam naponként mind principálisom, mind az asszonyság előtt, s alig múltak el néhány hetek, kedves háziemberré lettem, s én oly jó gyermekké váltam, hogy magam előtt csodálkoztam, és gyakran mintegy kérdeztem önnön magamat, hogy vajon én vagyok-e én!

Mindazonáltal bárhogyan törekedtem magamat jól viselni, s bárhogyan iparkodtam minden alkalmatosságot kerülni, mely többféle ismeretségekbe keverhetett volna, mégis egészlen magamra csak nem maradhattam itt a világon; kellett egy jó barát, kinek társaságában néha-néha kicseveghessem magamat. Ezen jó barát lett ama borbélylegény, ki legelőször is a Halas házba utasíta, később a többi collegákkal is összeismerkedtem, s azután nem éltem ám oly angyali szelíd életet, mintha én semmi korhelységben nem részesültem volna, de hogyan is zárná el magát egy 21-22 esztendős ember mindentől.

Gyakran írtam apámnak, feldicsekedtem neki levelemben, mily dicső házba vezetett engem sorsom, s mily megelégedve élek Veszprémben, figyelmeztettem és kértem őt, hogy Pápán maradt csekély vagyonkámat valami úton- módon játsza kezembe, mely azonban minden kérésem mellett is sokára elmaradt.

Hetek, hónapok múltak.

Egykor, szeptembernek nem tudom melyik estéjére összegyűltek nálam a borbélyműhelyben hárman vagy négyen is borbélycollegáim. Nagyba dohányozánk, úgyannyira, hogy az asztalon égő gyetya lángja alig hata keresztül a füstön hátra a kályháig. Össze-vissza fecsegtünk mindenféle haszontalan tárgyakról, olyanokról, melyeknek hallása az öregebb korú embert csak bosszúságra ingerlették volna, végre egyik közülünk, valami Takács Ferenc nevezetű felszólala:

20 A zsidó csárda a Séd völgyében, a Veszprémvölgyi utca végén épült, épülete ma is áll.

21 A Séd mentén. Jutás puszta felé.