Hudi József (szerk.): Francsics Károly visszaemlékezései - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 3. (Pápa, 2001)
Visszaemlékezések
— De fogsz-e jól tanulni? — lesütött, szemérmes szemekkel, susogva monda: — Igenis. — De hát leszel-e, jó szófogadó? — kérdém harmadszor a kedves gyermeket, melyre ő ismét bátram szemeim közé tekintve mondá: — Igenis. — No tehát, ha mindenre igenis a feleleted, íme megajándékozlak egy szép ABC-s táblával. S neki nyújtám az előre elkészített, s aranyos papirosba foglalt első nyomorúságot. Örömmel kapá el kezemből a gyermek a cifra táblát, s azonnal elmondá róla az első sort. E két gyermek és Sófím voltak akkor mindenem! Január 8-án e következő sorokat írtam naplómba. Sorsom 22 éves koromban Veszprémbe vezetett, 1827-ik év július 19-én. Még jól meg sem melegedtem a városban, midőn a történet megösmerkedtete bennünket Sófimmal. Alig látánk egymást párszor, azonnal egymás imádói és egymásnak rabjai levénk, s a szerelem annyira összeláncola bennünket, hogy — ámbár 20 évek lefolyta alatt haj, be sok kellemetlen viszálykodásokon vezetett bennünket sorsunk keresztül — mi e mai napig szorosan kötve vagyunk —, pedig a 20 évek leforgása alatt vajmi gyakran fenyegetett bennünket sorsunk az elválasztással! Nem bírt azonban láncunkkal, melyet úgy hiszem, csak a halál fog rólunk leszaggatni. Legalább én ezt hiszem. Sófím ugyan több ízben megijedett már sorsunk ellenkező viszonyaitól, s alig veszi észre legkisebb fenyegető jelenségét csak, máris kétségbe esve, azonnal csügged is! 13-án. Mióta embert ösmerek, mindig lenéztem őt, s utáltam a nyomorult teremtményt, de soha oly nagy mértékben, mint ma! Midőn szegény, szerencsétlen 70 egynéhány éves apám lett ebéd fölötti beszélgetésünk tárgya. Szegény öregem, néhány napokkal ezelőtt nálam volt látogatóba, tehetségem szerint megvendégeltem őt, principálisom is — megtisztelvén vele engemet — meghíta ebédre két nap egymás után. Apám elment. Ma ebéd fölött ő lett beszélgetésünk tárgya, szegény állapota s helyheztetése irányában, öreg principálisom oly élesen karcoló szavakkal tapogatóza szívem körül, hogy csaknem kitört belőlem a düh, azonban egy megvető gondolat elnémíta. — Te nyomorult öreg — gondolám magamban —, megbocsátom rágalmazó gyarlóságodat, hisz te is csak ember vagy.148 25-én hétfő volt. Mesterségi kötelességemben semmi teendőm, s mégis korábban keltem a szokottnál. Sófím is jobbkor kelt, mint máskor, melynek következtében korábban is reggeliztünk, mint máskor. 148 Apja valószínűleg régi rendezetlen adósságát hánytorgatta fel. m
