Hudi József (szerk.): Francsics Károly visszaemlékezései - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 3. (Pápa, 2001)
Visszaemlékezések
szetes magamnak is. Hogy örültek azok a leányok, istenem! Midőn engem a szobaajtón belépni láttak, minden csillagszem rajtam volt, s lesték mozdulatimat, hogy vajon maradok-e vagy ismét megyek hazulról. S midőn rejtett mosollyal feléjek pillanték, tíz angyali száj is megnyílott, s ezüstcsengő hanggal esdekelve kérdezték majdnem mind egyszerre: — Olvas ma, Francsics úr? — s ha igennel feleltem, minden leány unszolta egyik a másikat, hogy munkáját siessen megmutatni Zsófikának, nehogy olvasás közben zavarja valamelyik a csendet. Mire tehát én könyvemet elővettem schubládámból, okuláriumomat orromra biggyesztettem, néma csendesség lett a szobában. Csak egy-egy pár gyönyörű szemek csillogtak felém néha a legszebb arcból, intve hogy őmelléje üljek olvasni. S midőn mindegyőnk szerencsének tartva az egymás mellé ülhetést helyre vergődtem, s a könyvet kinyitván elkezdtem olvasni, még csak akkor állt be a lánykák közt a síri csend. Ha olvasás közben történetből mégis megesett, hogy valamelyik lányka munkája következtében tanítónéját kérdezve felszólalt, és én könyvemet szemeim elől lebocsátva körülnéztem, nojszen volt annak mit hallgatni! Valamint Sófim leányoskolája, mondom minden tavasz elején szebbnél szebb lánykákkal szaporodott, úgy virággyűjteményem is minden tavasz eljöttével nagyobb s dicsőbb lett. Úgy hogy midőn azok osztán annak idejében virítottak, és egy-egy szép nyári napon uzsonnakor Sófim tanulólánykái pezsegve tarkádztak udvarunkon, nem tudom az égből az angyalok nem néztek-e irigy szemmel le különben nem igen díszes udvarunkba. Földesnőnek két fiúi — Károly, az öregebbik, ki született 1840-ik év június 2-án és Mihály, az ifjabbik, ki született 1842-ik év április 24-én — pótolák később az elsőszülött s meghalt, felejthetetlen, kis Miska helyét köztünk. E két gyermekeket a bölcsőtől elindulva mi nevelénk ketten Sófival. Károly nekem, Miska pedig Sófinak lévén kedvenceink. így múlt év év után, mígnem Veszprémben létemnek észrevétlenül huszadik éve járt le! S midőn elmúlt húsz éveim végén álltam, vettem még csak figyelem alá, mily hosszú sor éveket éltem le Veszprémben folytonos szolgaságban. Még csak ekkor kezdtem a dolgot valódi fontolóra venni, s visszatekinteni a múltba, hogy tudniillik mily haszontalan tölték én el Veszprémben húsz éveket, míg szanaszét a világban, hozzám hasonló ezer meg ezer fiatal emberek törekedtek és jutottak rendeltetésök helyére. Enmagam előtt kezdém magamat szégyenleni, s naponként csinálék szemrehányásokat magamnak, miért hogy ily hosszú lefolyt idő alatt nem törekedtem önállásra vergődni. — De mire? — mondám sokszor magamnak, midőn gondolatimba merülve töprenkedtem a múlton. — Lám, te sebész nem leszel soha, borbélyműhelyt nyitni nincs számodra Veszprémben kilátás. Tehát nincs mást tenned, mint felejtened a múltat, tűrnöd a jelent, és sorsra bíznod a jövendőt! Csakhamar felejtettem volna is minden múltat, és talán soha sem töprenkedtem volna jövendőmön, ha Sófi — kit szinte figyelmezteték együtt töltött húsz éveinkre — ezen kérdésével: 106
