Acta Papensia 2020. - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 20. évfolyam (Pápa, 2020)
2020 / 1-2. szám
-s Szemle s-Acta Papensia XX (2020) 1-2. SZÁM hátra. A testamentumokba foglalt adatok alapján 1600-1699 között a végrendelkezők családi állapotát határozta meg a szerző, amit szemléletes táblázatban foglalt össze. Jellemző volt a korra, hogy a férfiaknál a házasok, a nőknél az özvegyek voltak többségben, amely később a falusi közösségeket is jellemezte. Ugyanakkor arra is rámutatott, hogy az özvegyek mindig „kelendők” voltak, hisz az újraházasodásra ugyancsak kellő mennyiségű adatot tartalmaznak a források. Figyelmet érdemlő tény, hogy kevés a hajadon testáló, viszont özvegy férfiak megtalálhatók, sőt nem egy esetben a testvérekre is utalnak adatok. Ugyanakkor az is kiolvasható a testamentumokból, hogy nagy volt a korai halálozások száma, ami döntően a férfiakat jellemezte. Ez a tendencia — néprajzi vizsgálataimból tudom — sajnálatos módon még a XX. században is megfigyelhető volt. Fontosak a gyermekekre utaló adatok, amelyeket — a későbbi konfliktusokat megelőzendő — precízen rögzítettek. A feljegyzésekből a családon belüli (saját, nevelt, várt) gyermekek számára lehet következtetni, számuk 1-5 közötti, viszont a gyermektelen végrendelkezőket is figyelembe véve, többségben 1-2 gyermekes családokról lehet csak beszélni. Néhány adat pedig a testáló unokájára vonatkozik. Rendkívül jelentős, hogy a családdal kapcsolatban képet kapunk mindazokról, akik a többséget jelentő vérségi kiscsaláddal együtt éltek. Ok lehettek a házastársak szülei együtt és külön-külön, az oldalágból (testvér) származó kiskorú árvák, félárva unokák, a „tartott gyermek” (olyan árva, akinek a testáló gyámja volt), kosztos diákok, szolgák, szolgálók, vagy olyan személy, aki a hagyakozót betegségében ápolta, továbbá lakók, akik alatt mestereknél dolgozó inasokat, segédeket lehet sejteni. Utóbbi esetben azonban olyan személyre is gondolhatunk, aki a testáló családjában kapott oltalmat, hajlékot, amelyért munkájával segítette a befogadókat. A néprajzi vizsgálatokból a magyar nyelvterületről a XVIII. századtól ismert ez az állapot. A következőkben arra igyekszik választ adni a Szerző, hogy a végrendeletek alapján mennyire lehet következtetni a házasodási és újraházasodási, továbbá a párválasztási szokásokra. A házasságkötés idejének meghatározása lehetetlen feladat, viszont az alacsony gyermekszám nem csupán a nagy halandóságról, hanem a kései házasságkötésekről is árulkodik. A szülők halálát követő vagyon elosztása már megadta a családalapításhoz a gazdasági alapot. Megfigyelhető még, hogy az özvegységre jutottak az árvák érdekében mielőbb újabb házasságot kötöttek. Az adatokból esetenként kiderül, hogy házastársat az azonos tevékenységet folytatók, a rokon szakmát gyakorlók köréből választottak, de szempont volt még az azonos anyanyelvi közösség, ami leginkább és legtovább a németeket jellemezte, a többinél gyakoribb volt a vegyesházasság. A családok mindennapi életére vonatkozóan is nyújtanak adatokat a végrendeletek. Jelesen: szólnak a vagyon elosztásakor előnyben részesített gyermekről, a hitbérről, a gyakran előforduló családi konfliktusokról, amelyeket többnyire éppen az öröklés váltott ki. Az utóörökös rendelés összefüggésében 199 3-
