Acta Papensia 2020. - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 20. évfolyam (Pápa, 2020)
2020 / 1-2. szám
Szemle =Acta Papensia xx (2020) 1-2. szám megszabadulás könnyített formája különösen a tizenhatodik század elején terjedt el. X. Leo pápa teljes bűnbocsánatot hirdetett a Szent Péter székesegyház javára történt búcsúcédula-vásárlás fejében. Voltak olyan búcsúcédulák, amelyeket csak egy bizonyos helyen voltak megszerezhetők, ezért a híveknek hosszú és veszélyes zarándokutakra kellett indulniuk. Később aztán az adott rend minden helyi templomában hozzáférhetők lettek, így pl. az eredetileg csak Assisiban megvásárolhatók később már minden ferencrendi templomban és rendházban. Visszaélések forrásává vált, hogy a pápák az elődjeik által kibocsátott búcsúcédulákat érvénytelenítették, és újakat adtak ki, aki tehát üdvözölni kívánt, annak még mélyebbre kellett a zsebébe nyúlnia. A túlvilági üdvözülés pénzre váltása teológusok és papok körében is viták tárgyává vált. Luther egyházkritikájának éle is ez ellen az elüzletiesedett gyakorlat ellen irányult. Szerinte a búcsúcédulákat kibocsátók blaszfémikus módon magukat helyezik Krisztussal egy szintre. Legfőbb érve az volt, hogy az effajta gyakorlat az őszinte bűnbánat ellen hat. 1518-ban a búcsúváltásról és a kegyelemről szóló német nyelvű írásában kemény szavakkal illeti a az emberek kifosztására törekvő rabló papokat. Elítéli azokat a „lusta és álmos” keresztényeket is, akik a búcsúcédula megváltásával akarják elkerülni a bűnbánat kemény és rögös útját. A lutheri felfogás szerint az isteni kegyelem megmenti az embert az állandó rettegéstől és teljesítménykényszertől. Az ember feladata tehát a feltétel nélküli hit és annak megvallása. Mindezek a körülmények együttesen robbantották ki azt az utólag reformációnak nevezett mozgalmat, amelyet a németországi történettudomány Leopold von Rankét követve a lutheri tételek nyilvánosságra hozása (1517) és az augsburgi vallásbéke (1555) közötti időszakban helyez el. A mozgalom megindítóinak célja nem egyházszakadás volt, hanem a hitélet megtiszítása, visszatérés a krisztusi alapokhoz. Volker Leppin tübingeni teológus transzformációként látja a folyamatot, amelynek végén az 1648-as vesztfáliai béke deklarálta egy addig monolitikus keresztény egyház dominálta Európa három felekezetűvé válását. Más történészek az újító mozgalmak sokszínűségére tekintettel a reformáció szót többes számban javasolják használni. A reformáció főirányától (a Luthert, Kálvint, Zwinglit követő irányzatoktól) megkülönböztethető annak ún. radikális ága is. A radikális jelző önmagában megbélyegző és sokértelmű. Már a tizenhatodik században úgy beszéltek róluk, mint a reformáció „vadhajtásáról”. Az augusburgi vallásbéke, amely a birodalomban elismerte a katolikus és az evangélikus rendek egyenlőségét, a kisebbségi felekezeteket, így a reformátusokat is csak a birodalmi városokban tűrte meg. A radikális irányzatok sokféle szempontból eltértek egymástól. Voltak közöttük szentháromságtagadók — antitrinitáriusok — és a gyermekkori keresztelést elutasítók. Ok azzal érveltek, hogy a keresztséget csak tudatosan, felnőtt 193 s-
