Acta Papensia 2018. - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 18. évfolyam (Pápa, 2018)
2018 / 1-2. szám
s Szemle =Acta Papensia xviii (2018) 1-2. szám mert egy olyan, összességében sikeres női karriert tár elénk, amely három korszakot ölel fel: a Horthy-rendszerben kezdődik, a szocializmusban teljesedik ki és az újra kapitalizálódó polgári Magyarországon zárul. Pályája abból a szempontból tipikusnak tekinthető, hogy a nők tömeges egyetemre járása Magyarországon — akárcsak Nyugat-Európában — a XX. század közepén kezdődik. Hazánkban a történésznők második generációja számára nyílt meg a lehetőség, hogy 1945, még inkább 1948 után el is tudjon helyezkedni a szakmájában. Korábban a történelemből doktorált nők középiskolai tanárként vagy tisztviselőként tudtak önálló egzisztenciát teremteni. Ritka kivételnek számított a magyar történettudomány sztálinista átalakítását irányító kommunista Andics Erzsébet (1902-1986), aki Moszkvában 1930-tól főiskolán, 1937-től egyetemen tanított. A kötet záró írásában (Mi végre?) a szerző a személyes számadást a következőképpen zárja: „Az életem tele volt reményekkel, mérsékelt sikerekkel, valamint a reményekhez mérten súlyos csalódásokkal. Volt benne tévedés és rossz, elhibázott lépés is. Mit mondhatok egyáltalán? Talán annyit, hogy az örökbe kapott adottságokat legalább igyekeztem hasznosítani. Jelent-e mindez valódi hasznot, azt csak mások tudják megmondani.” (283.) A lírainak is nevezhető befejezés egyúttal a címadásra is magyarázatot ad. A kötet az Előszót és a zárszót (Mi végre?) leszámítva összesen 15 fejezetből áll. Az első 9 fejezet a pálya egyes szakaszait tárgyalja: a gyermek- és ifjúkort, az egyetemi éveket, a tanári pálya kezdetét, 1956-ot, a forradalom utáni újrakezdést, a pécsi egyetemi rektorság időszakát (1984-1992), majd 5 tematikus fejezet után visszakanyarodik a nyugdíjas évek bemutatására. Az első négy fejezetből megismerjük, hogy a debreceni polgári középosztályi család kedvező anyagi-kulturális környezetet teremtett a tehetségesnek mutatkozó gyermekek neveltetéséhez, s ha később nehéz helyzetbe kerültek, számíthattak a család, rokonság támogatására. A csicseri előnevű Ormos (Ormós) köznemes birtokos család származását a (szerintem vitatható) családi hagyomány szerint a XIII. századig vezette vissza. Az már tény, hogy a család a XVII. században az Ung vármegyei Csicser pusztát bírta, innen került egyik águk az Alföldre, egy másik a Dunántúlra. Az anyai ág a bécsi Förster családdal tartotta a rokonságot: a szerző édesanyja, Förster Elza Rudolf Förster bécsi ügyvéd lánya volt. A családtörténet sajátosan középeurópai jellegzetességeket mutat, hiszen a Horthy-rendszerben tisztán magyarnak tartott család az osztrák mellett cseh és szlovák származásúakat is magába olvasztott. A genealógiában jártas olvasót meglepi, hogy a 14-15. oldalon közölt apai és anyai ági leszármazási táblák mennyire hiányosak: csak neveket tartalmaznak, egyéb adatokat nem. A szerző mindkét ágon csak a dédszülőkig ment vissza, ami azt mutatja, hogy saját családjának eredete, múltja sosem érdekelte igazán, ami történész esetén eléggé meglepő. (Ha az 192
