Acta Papensia 2017. - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 17. évfolyam (Pápa, 2017)

2017 / 3-4. szám - Szemle - Lukács László: A káli-medencei lakóház a Dunántúl népi építészetében. (S. Lackovits Emőke)

-s Szemle =Acta Papensia xvii (2017) 3-4. szám

középen csipkefal, a szelement kőpillér vagy ollóágasok tartják. A sárgerendán nyugvó ollók a válaszfalak fölött ollógerendába csapoltak, a födélfák pedig a szelemenhez szegeitek. A szelement mindig gondosan megmunkálták és még a cseréptetőnél is ragaszkodtak hozzá. Valamennyi faluban megtalálta ezt a tető- szerkezetet, amelyeket sorban bemutat. Ugyanakkor többféle szelementípust is említ, így a taréjszelement, a gerincszelement, a derékszelement, továbbá a csüngő szarufás tetőszerkezetet, amelyeknél jó lett volna egy mondattal megmagyarázni, esetleg egy vázlatrajzzal szemléltetni, mit jelentenek. A tetőformákat vizsgálva megállapítja, hogy kutatásának idején a nyeregtető volt uralkodó, de szórványosan kontyos tetővel és sátortetővel is találkozott. Amit külön kiemelendőnek tartott, az a komoly esztétikai értékeket hordozó, gazdag vakolatarchitektúrájú oromfalas (csipkefal), többnyire tomácos lakóházak sora.

A következőkben a héjazat jellemzőit veszi sorra, megállapítva a két fontos tetőfedő anyag, a zsúp és a nád uralkodó jellegét. A Káli-medence falvaiban a gicás (kévés) zsúpozás terjedt el, amit kézzel csépelt rozsszalmából nyertek. Nádhoz a Balatonból és a Kornyi-tóból árveréssel jutottak, amit harmadában (1/3 a nádvágóé, 2/3 a tulajdonosé) arattak le. Rámutat itt egy fontos társadalmi jelenségre is: akinek leégett a háza tetőszerkezete, annak a közösség tagjai ösz- szeadták a fedőanyagot, a zsúpot, amivel a károsultnak jelentős segítséget nyújtottak. A rangosabb épületeket már a XVIII. századtól náddal fedték. A nád és a zsúp még az 1910-es években is uralkodó tetőfedő anyag volt. Részletesen foglalkozik Lukács László mind a zsúpozással, mind a nádazással, ezeknek munkamenetével, hiszen volt még olyan adatszolgáltatója, aki házak sorára rakta fel mindkét tetőfedő anyagot. Feltétlenül említést érdemel, hogy a különböző szakkifejezéseket itt rövid magyarázattal látja el, megkönnyítve a népi építészetben járatlan olvasó dolgát. Amint sok helyen a magyar nyelvterületen, úgy a Káli-medencében is a nagy változást egy kiterjedt tűzvész eredményezte, így a XX. század elején főként cseréptetőre tértek át, de előfordult a bádog és a fazsindely tetőzet is.

Egy újabb alfejezet, immár az ötödik, témája a tüzelőrendszerek. Eredetileg a kistáj falvai a füstöskonyhás-kályhás tüzelőrendszer területéhez tartoztak, ámde már a XVIII. században megjelent itt a szabadkémény. Ettől az időtől valójában két tüzelőtípus élt egymás mellett, de a paraszti lakóépületek esetében még a XX. század elején is döntő többségben voltak a füstöskonyhás-kályhás tüzelőtípusok. Mellettük kisebbséget alkottak a szabadkéményes és a zárt, bő téglakémények, ismert nevükön a mászó-kémények (mászható kémények) — nevük jelentésére ugyancsak magyarázatot ad a Szerző. A legrégebbi nemesi lakóházak az egyházi épületekkel együtt szabadkéményesek voltak. Ezeket veszi sorra, történeti adatokkal kiegészítve a recens anyagot. Részletesen tárgyalja és mutatja be a füstöskonyhák jellemzőit, valamint a szobákban rakott kályhatípusokat. Vizsgálja és elemzi azt a folyamatot, amelynek során a-= 312 H-