Acta Papensia 2016. - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 16. évfolyam (Pápa, 2016)
2016 / 3-4. szám - Szemle - Rainer Pál: Egy cs. és kir. 52. gyalogezredbeli ismeretlen tartalékos tiszt I. világháborús és hadifogoly naplója, 1916-1920 (Hudi József)
<ф Szemle ф> Астл Papensia XVI (2016) 3-4. szám nővér testközelből látta és tapasztalta az olasz fronton a hadvezetés gyengeségét, a katonák fizikai-lelki szenvedését. Mindaz, amit háborús emlékezetnek hívunk, ma más optikából szemléljük, mint az előző nemzedékek. Az egykori ellenfelek ma többnyire szövetségesek, a közös megemlékezés egyúttal a megbékélést szolgálja, ily módon a múlt tragikus élményeinek új feldolgozása az európai együttműködés eszköze lehet. A Laczkó Dezső Múzeum a veszprémi Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság anyagi támogatásával, Rainer Pál gondos szerkesztésében kiadott naplóval méltó módon járult hozzá az első világháborúra való megemlékezéshez. A kötet talányos címlapjának olvastán keresnénk a napló szerzőjét, de a találó című bevezetőből (Egy ismert napló és egy ismeretlen naplóíró) megtudjuk, hogy a Budapesten Angyal Aladámé Váradi-Szabó Mária XII. kerületi, Csörsz utcai lakásából előkerült zsebbe való jegyzetfüzet valószínűleg valamely újvidéki Angyal-családbeli tulajdona volt. Hogy kié, azt már valószínűleg sohasem derül ki, mivel a notesz borítólapjai elvesztek. Az újvidéki kötődésű naplóíró a cs. és kir. 52. (pécsi) Frigyes Főherceg gyalogezredben kezdetben tartalékos tisztjelöltként, majd idővel tisztként (talán tartalékos hadnagyként), szakasz-, majd századparancsnokként teljesített szolgálatot. 1916 áprilisában már másodszor került a galíciai frontra, ahol a Bruszilov-féle ellentámadás során, 1916. augusztus 10-én Lazarowkánál került orosz fogságba, amelyből csak 1920. augusztus elején szabadult. Négy hadifogoly-tábort ismert meg közelebbről: egyet Moszkva körzetében, kettőt a Bajkál-vidéken, az utolsót a Távol-Keleten. Kalandos tengeri úton, a Csendes-óceánon, Szingapúron, a Szuezi-csa- tornán, az Adriai-tengeren át 1920. szeptember közepén érkezett meg szülőföldjére, immár a Szerb-Horvát-Szalvon Királyságba, melyet 1929-től Jugoszláviának neveztek. A bevezetőből az is megtudjuk, hogy hősünk egyike annak a mintegy 2 millió osztrák-magyar katonának, aki megjárta a hadifogságot, s annak a 1,5 milliónak, aki túlélte azt. A szerkesztő a bevezetőben kiemeli, hogy a naplóíró szűkszavú bejegyzéseiből hiányzik az önreflexió: sosem beszél arról, hogy a sorsfordító eseményeket, életveszélyes helyzeteket miként élte át, mi a véleménye a történésekről. Egy zárójeles mondatban arra is utal, hogy ismeretlen hősünk a tiszti táborok lakójaként kedvezőbb helyzetben volt, mint a közlegények, akik a nekik kijelölt lágerekben „nagyon gyenge koszt mellett és borzalmas higiéniai körülmények között nehéz fizikai munkát (...) végeztek.” (9.) A sors jóvoltából egy naplóíró sorstársát is megismerjük: a budaörsi születésű Martin Ferenc (1885-1945) tartalékos alhadnagy 1918 nyarától vele egy táborban élt, és a Bajkál-vidékén és Távol-Keleten szintén naplót vezetett. Egy-egy fontosabb epizód kapcsán az ő feljegyzéseit is olvashatjuk a lábjegyzetekben. » 449 «
