Acta Papensia 2013 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 13. évfolyam (Pápa, 2013)
2013 / 4. szám - Műhely - Vladár Gábor: Az örök tanítvány. Dr. Pongrácz József emlékezete
VLADÁR GÁBOR Az örök tanítvány Dr. Pongrácz József (1885-1963) emlékezete Ö an-e ránk, A helyzetünkre nézve jelentősége annak, hogy a korábbi, hálás baráti, tanítványi megemlékezéseken túl,1 ötven évvel Pongrácz József halála után, a XXI. század elején ismételten megemlékezünk a Pápai Református Kollégium e nagyhatású nevelőjéről, a tudós teológusról és könyvtárosról? Vajon emlékiratának mostani megjelentetése menynyiben formálja a róla kialakult/kialakított eddigi képünket? Mit jelent az, hogy ebben az emlékiratban fontos, szó szerint sorsfordító történelmi eseményekről (Tanácsköztársaság, a könyvtár feldúlása a 2. világháború során, a Kollégium államosítása, az 1956-os forradalom) egyetlen megjegyzése nincs, illetve csak „ima-tárgyai” közé elrejtve utal rájuk? Olyan kérdések ezek, amelyek — azt gondolom — nem csak a hivatásos Szentírás-magyarázó Pongrácz József személyét hozzák hozzánk közelebb, hanem egyúttal a mi „ön-exegé- zisünket” is elősegítik. 1 2 1 ESZE Tamás: Pongrácz József (1885-1963). = Theologiai Szemle, új folyam, 1964. 1-2. sz. 55-57-, TÓTH Endre: Dr. Pongrácz József (1885-1963). = Református Egyház 1964. 2. sz. 38-40., KÖVY Zsolt (szerk.): A Pápai Református Gyűjtemény Évkönyve 1. Pápa, 1988. A kötet az 1985. november 15-i centenáriumi emlékülés előadásait tartalmazza a következő sorrendben: KÖVY Zsolt: Pongrácz József élete és könyvtárosi munkássága (14-26.), TÖRÖK István: A theológus Pongrácz József (27-44.), PATAKY László: Az imádkozó Pongrácz József (45-56.), TÓTH Kálmán: Pongrácz József: tanárom és tanártársam (57-66.); műveiről lásd: SZABÓ György (ösz- szeáll.): Pongrácz József bibliográfia (70-109.) A gyűjteményi évkönyvre a továbbiakban a szerző-évszám-oldalszám megjelöléssel fogunk hivatkozni. 2 A történettudomány a XX. század második felében felismerte az önéletrajz mint műfaji kategória tudományos jelentőségét. Ebben nyilvánvalóan segítette az a megváltozott hermene- utikai klíma, amely a XX. század első felétől teljesen átalakította a filozófiai gondolkodást. Martin Heidegger és később Hans-Georg Gadamer az interpretátor exisztenciáját — a (szö- vegjmegértés folyamatára tekintettel — a hermeneutika kategóriái közé emelte, mégpedig azzal, hogy az interpretátor szubjektivitását a megértés „időiségének” szempontja alá rendelte, illetve hangsúlyozta a megértés „történetiségét”. A kutató tehát nem csak az értelmezendő tárgyat vizsgálja, hanem egyúttal önnön magát is az értelmezés tárgyává kell tennie. A megértés ezért Heidegger és Gadamer szerint azt jelenti, hogy az értelmet mindig a saját helyzetünkre, illetve saját kérdésfelvetéseinkre alkalmazzuk. A történészt, mint interpretátort ugyanis
