Acta Papensia 2013 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 13. évfolyam (Pápa, 2013)
2013 / 2. szám - Műhely - Köntös László: Vallomás a Kollégiumról
^ Műhely Acta Papensia XIII (2013) 2. SZÁM csak télen működött. Úgy hogy, amikor bent ültem ott télikabátban, éppen morfondírozhattam az Úristen útjain, aki valamely rejtélyes oknál fogva visz- szadobott ide engem, aki mindig is perlekedtem ezzel a református valamivel, bármi legyen is az, s amelytől mindig is szabadulni igyekeztem. Aztán, amikor az Ótemplomban megláttam a magyaralmási templom karzatának egy darabját, ahonnan gyerekkoromban sapkáinkat dobáltuk le istentisztelet alatt az öcsémmel, miközben édesapánk prédikált, rájöttem, hogy az Úristen végképp bekerített. Szembesülve azzal, hogy gyermekkorom világának egy darabja íme egy múzeumi kiállításon látható, megértettem ugyanakkor azt is, hogy az én történetem nem csak személyes történet többé, hanem egy évszázados közösség történetéé. És ez a történet messze több, mint gondolati konstrukció, ez valóságos folyamat, amely által lehetek, aki lehetek, s azáltal lettem aki, hogy e hagyomány része voltam. De vajon megúszhatja-e bárki is, akármilyen égtáj felől is jött, az e hagyománnyal való szembenézést, ha egyszer már átlépte ennek a 475 éves Kollégiumnak a küszöbét? Igen, van itt valami, amit ezen az évfordulón talán nem lenne szabad elodázni. Ez pedig az, hogy mit is gondolok én erről a múltról, erről a szellemi-történelmi közösségről, legyen az bármilyen is, amelynek tudatosan, vagy az élet kényszerétől hajtva a tagja lettem? S ha az újrakezdés folyamatában találtunk is magunkban bizonytalanságot, s az útkeresés feszültségeit néha úgy is megéltük, mint a református hagyománnyal való feszült viszonyt, attól még az önmagunkkal szembeni intellektuális igényesség mégis csak föltéteti velünk a kérdést: mi is történik velünk, amikor e folytonosság részeseivé válunk? Merthogy valamiképp azzá váltunk, ha már egyszer itt vagyunk, az kétségtelen. Akár tudatában vagyunk ennek, akár nem, akár fölvállaljuk ezt, akár nem. S vajon ma, a nyugati hagyományszakadás drámai korszakában, a szétesett identitások világában folytatható-e az, aminek a részévé lettünk? S miként? Vajon megspórolhatjuk-e a hagyomány újraértelmezésének kínkeserves és fáradságos, olykor sokkoló munkáját? S máris bent vagyunk a dolgok sűrűjében, hiszen nem kevesebb itt a tét, mint az egyetemes keresztyén hagyományhoz való viszonyunk kérdése. S ha jól érzékelem, mi más lenne a rendszerváltozás utáni magyar társadalom legfontosabb kérdése, ha nem ez? Nos, ha az ilyen kérdések nyomán kibontakozó beszélgetések el-elmaradtak, annak sok oka lehet. Egyet biztosan tudok: jobban kellene figyelnünk magunkra és egymásra, mint egy közös szellemi tartalom résztvevőire. Nagy a tét és súlyos a mi felelősségünk. [151]
