Acta Papensia 2011 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 11. évfolyam (Pápa, 2011)
2011 / 3-4. szám - Szemle - Kerényi Ferenc: Színek, terek, emberek. Irodalom és színház a 18-19. században (Hudi József)
SZEMLE Acta Papensia XI (2011) 3-4. szenvedélyes ismeretterjesztő és pedagógus volt, aki az irodalom- és színház- tudomány mellett az irodalmi muzeológiát is szívügyének tekintette. A kötet olvasása közben meggyőződhetünk arról, hogy Kerényi írásaiban egyszerre van jelen az alapos forrásismerettel, módszertani felkészültséggel megáldott levéltáros, aki a források feltárása közben is a szerves összefüggéseket keresi; a biztos tájékozódású irodalom- és színháztörténész, aki az adott problémát az irodalmi és színházi élet folyamatában, az adott tudományterület korábbi olvasataival és értelmezéseivel szembesítve értelmezi vagy értelmezi újra. A szövegek olvastán szinte föl sem tűnik, hogy a legkisebb írás mögött is milyen széleskörű, teljességre törekvő forráskutatás és -feltárás húzódik meg. Amikor Kerényiről, a társadalomtörténészről beszélünk, nem egy önálló műfaj vagy irányzat művelőjéről szólunk, hanem egy olyan irodalom- és színháztörténészről, aki társadalomtörténeti szemléletmóddal és érzékenységgel művelte a maga szaktudományát. (Tekintsünk el most attól, hogy ma, az eklektikus társadalomtörténet korában lehetetlenné vált annak meghatározása, hogy voltaképpen mi a társadalomtörtet és ki a társadalomtörténész.) Ez az érzékenység és tudatos viszonyulás pályája elejétől nyomon követhető. Ha csupán egyetlen szempontból tekintünk át a tanulmányokon és az életművön, azt is mondhatnánk: írásaiból körvonalazódik előttünk a modern kori magyar mentalitástörténet. A XVIII. század második felétől a XIX. század közepéig vizsgált részkérdések - mint a Telekiek külföldjárása (9-18.) , Dugonics András nagy népszerűségének és gyors elavulásának „titka” (23- 43.), az első magyar hivatásos színtársulat mint vállalkozás és annak társadalmi bázisa (45-62.), a Nemzeti Színház hivatása és gyakorlata (95-106.), a reformkori színművekben tükröződő valóság (107-125.), a régi drámák személynevei (63-67.), a régi színésznők névhasználata (139-144.), az irodalmi nemzedékváltások sajátosságainak vizsgálata (145-157.), stb. - egy nagy kérdés részkérdései: milyen hagyományokra és újításokra épült a magyar nemzeti kultúra, hogyan tudott alkalmazkodni a nagyvilág újabb és újabb kihívásaihoz. A nemzeti kultúra kiformálódásában milyen szerepet játszott a színház, az irodalom? A kérdések megválaszolására a feudális nyilvánosság - polgári nyilvánosság; nemesi éthosz - polgári éthosz; magyarítás és eredetiség; a polgári dráma, a népszínmű és operett viszonya, nemzeti és kozmopolita, népies és urbánus, kettéhasadt magyar irodalom - bizonyára az értelmezést szolgáló kulcsfogalmaknak tekinthetők az általánosításnak ezen a szintjén. Az eredeti forrásokhoz, szövegekhez és szövegváltozatokhoz szinte mániákusan visszanyúló kutató folyton vitahelyzetben találja magát: disputára hívják a művek, a változó irodalomtörténeti értékrend és a koronként változó irodalmi kánonok. A mester keze nyomán új irodalomtörténet, új színháztör^ 280
