Acta Papensia 2008 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 8. évfolyam (Pápa, 2008)
2008 / 3-4. szám - Műhely - S. Lackovits Emőke: A budapesti reformátusság története (Rendhagyó könyvismertetés)
Műhely példája Zsindelyné Tüdős Klára pályája. A tanulmány leginkább elgondolkoztató része az ébredés egyházpolitikai kisajátításának folyamatát mutatja be, amely az egyházvezetésnek a két világháború közötti időszak reformtörekvésein nyugodott. Különösen megdöbbentő annak az ellentétnek a bemutatása, amely az ébredési mozgalmak és az egyházvezetés között feszült, amelynek eredményeként az ébredés radikális képviselői, az „egyház balszárnya" a kommunista párt felé tájékozódva politikailag elköteleződött. Két képviselőjének érdemes a nevét is megemlíteni: Bereczky Albert és Békefi Benő, akik tudatos egyházpolitikai és politikai programmal léptek fel. Gombos Gyula nyomán a szerző a mozgalom három irányzatát és képviselőit is megnevezi, majd a politikai ambíciójú, baloldali kötődésű egyházi ellenzék programjával foglalkozik és az általuk meghirdetett „keskeny út" teológiájával. Végigköveti azt az utat, amelynek során a diktatúra lépéseit és a napi politikai változásokat ez az irányzat teológiailag igazolta, rámutat az új egyházi nyelv jellemzőire, megragadva benne a politikai fogalomkészletet, megmutatva az egyház perifériára szorulását és a baloldaliak egyházi hatalomátvételét, majd az ébredési mozgalmak felszámolását (Testvéri Izenet 1950.). A missziós munka ellehetetlenülése és tagjainak üldözése, az egyház kebelén belül működő ügynökök tevékenysége egyaránt hozzájárult a felsoroltakon túl az egyház évtizedekre meghatározott és helyrehozhatatlannak bizonyuló nyomorúságához, amelynek megváltoztathatatlanságát csupán az egyháztól független vallásos kisközösségek szerveződése kérdőjelezte meg. Kiváló, más magyar református gyülekezetek utóbbi öt évtizedének életét, történetét számba vevő gondolatokra késztető tanulmány. Kiss Réka másik, a fejezetet lezáró írása a budapesti reformátusság háború utáni történetének főbb fejezeteit elemzi az 1970-es évekig. Rendkívül figyelemreméltó munkára vállalkozott a szerző és remekül oldotta meg a feladatot. Kiváló áttekintést ad a korszakhatárok különböző szempontú megállapításához, amelyek beszédes korszakok, beszédes határokkal; akár a szekularizáció, akár a politikai hatalomhoz való viszony, akár az egyházvezetői szempontok vagy a hivatalos egyházi önjellemzés alapján megállapítottakat vesszük sorra, valamennyi tömör jellemzése a kornak. A szerző négy szakaszra bontja ezeket az évtizedeket. Az elsőben, 1945- 1948-ig a diktatúra első támadásait ismerteti, amelyek az egyházak tömegbefolyásának megtörésére irányultak, de burkolt módon egyelőre a felső egyházvezetésben történt személycserékkel beérték, amelyek nem nélkülözték a koncepciós eljárási módokat. Elegendő utalni az ifjúsági egyesületek és vezető tisztségviselőik elleni támadásra, amely magában hordozta az egyházi vezetés elleni uszítást, majd a nyílt támadást, amelyet nagyban elősegített az 256 Acta Papensia VIII (2008) 3-4.
