Acta Papensia 2005 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 5. évfolyam (Pápa, 2005)
1-2. szám - Szemle - Armálisok. Nemesi címerlevelek a Zala Megyei Levéltár gyűjteményéből 1477–1898
Szemle az egyes hiteles címereslevelek részletes leírása következik, a záró részben pedig három oklevélhamisítás története tárul elénk. (A címertani követelmények maradéktalan érvényesülését Bertényi Iván lektorként segítette elő.) A kötetből az újkori magyar köznemesség különböző, jobbára Nyugat-Dunán- túlhoz kötődő rétegeit ismerjük meg. Megtudjuk, hogy az újkorban döntő fordulat következett be a nemesítés történetében. Míg a középkor folyamán a király birtokadományozó oklevéllel (birtokadománnyal) emelte az arra érdemeseket a nemesség körébe, addig az újkorban a címerlevéllel történő nemesítés terjedt el. Magyarországon az armális a XV. század elején (1405-től) jött gyakorlatba, s különösen a XVI- XVII. században, a török hódoltság korában vált tömegessé. Ennek a gyakorlatnak köszönhető, hogy az újkori Európában szinte egyedülálló módon Magyarországon az összlakosság közel 5%-a tartozott a kiváltságos nemesek közé. A tanulmányból megtudjuk, hogy nemességszerzés, az oklevél kiállítása, kihirdetése összességében a folyamodónak komoly kiadást, a királyi kincstárnak pedig nem elhanyagolható bevételt jelentett. A kötetben közzétett 49 oklevél birtokosainak többsége eredetileg Zala megyében élt, míg mások főként Vas, Veszprém, Sopron és más megyék nemesi társadalmába tagolódtak be. A leírásokból kitűnik, hogy egyes családok élni tudtak a lehetőségekkel, birtokot szereztek, fiaik vármegyei tisztségviselőkké lettek, s bekerültek a módosabb köznemesi rétegbe. A fennmaradt, s kiadott oklevelek java része Mária Terézia 1765-ben kiadott rendeleté nyomán került levéltári őrizetbe. E rendelet ugyanis előírta a kihalt, gazdátlanná vált oklevelek beadását, hogy elejét vegyék az oklevélhamisításnak. A kötetben a kötelezően beadott oklevelek mellett a családi, vármegyei levéltár rendezése során előkerült, letétbe helyezett és vásárolt oklevelekkel is találkozunk. Mivel a történeti Zala megye füredi járását 1946-ban, a sümegi és tapolcai járás 1950-ben Veszprém megyéhez csatolták, a mai Veszprém megye településeinek társadalomtörténetéhez is fontos adatokat szolgáltat. A kötetben a helységnévmutató szerint az ország 25 vármegyéjére találunk adatokat. A Dunántúlon Győr, Komárom, Moson, Somogy, Sopron, Tolna, Vas, Veszprém és Zala megye településeire van utalás. Az 1950 utáni Veszprém megyében fekvő Alsóörs, Balatonhenye, Csajág, Dörgicse, Gógánfa, Gyömörő (Zalagyömörő), Hévíz, Kapolcs, Keszthely, Kovácsi (Pápakovácsi), Kővágóörs, Köveskál, Magyargencs, Mihályfa, Nemesapáti, Nemesvámos, Ohíd, Pápa, Salföld, Sümeg, Sümegprága, Szentantalfa, Tapolca, Veszprém településekre találunk utalásokat. Egy-egy oklevél közzététele a címertan (heraldika), pecséttan (szfragisztika), családkutatás (genealógia), hivatali névsortan (archontológia), politika-, gazdaság- és társadalomtörténet tudományát egyszerre gazdagítja. Az armálisok leírásában a szerzők kitérnek az oklevelek kiadásának idejére, körülményeire, a címer leírására, kihirdetésének jellemzőire, az oklevél méreteire és sorsára, az adományozott család történetére. A Függelékben az egykor a Zala Vármegye Levéltárában őrzött armálisok jegyzékét és legfontosabb adatait tanulmányozhatjuk. A leírásban a családtörténeti háttér feltárása az érintett megyei levéltárak nemesi iratanyagának kutatását is 234 Acta Papensia V (2005) 1-2.
