Acta Papensia 2005 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 5. évfolyam (Pápa, 2005)
1-2. szám - Szemle - Dukkon Ágnes: Régi magyarországi kalendáriumok európai háttérben
Szemle A második fejezetben a kalendáriumok történeti alakulását vizsgálja Dukkon Ágnes, bemutatva azt az utat, mely a 9-10. századi első kéziratos kalendáriumoktól a nyomtatott naptárakig vezetett. Szól a magyar kódexekben és kéziratos imakönyvekben fennmaradt naptárakról; megtudjuk pl., hogy az 1540-ben készült pálos imakönyvben már a 12 hónap magyar neve is megtalálható. „Az újkori kalendáriumok tartalmának kialakulása szoros kapcsolatban van az asztrológia, és vele összefüggésben a csillagászat és a matematika fejlődésével es a társadalmi életben kivívott szerepével" — állapítja meg a szerző, aki alapos nemzetközi áttekintésében az angol naptártípus és a kontinentális naptárak különbözőségét ugyanúgy bemutatja, mint pl. a protestáns naptártípusokat. Nem érdektelen idéznünk Dukkon Ágnes összegző gondolatait: „Összefoglalásképpen elmondhatjuk: a 15-16. századi naptarak tartalma és megjelenési formája híven tükrözi a kor szellemi és társadalmi viszonyait. A legfontosabb sajátosságuk a szinkretizmus, vagyis az antik és keresztény hagyományok keveredése. Az ókori eredetű nap- tár-műfaj átkódolása keresztény tartalomra már az egészen korai századokban megkezdődött: az egyház igyekezett a juhánus-naptarat a keresztény liturgiái évvel — mely Krisztus misztériumai köré szerveződik — összhangba hozni." A kötet harmadik fejezetéből az újkori kalendáriumok formai jellemzőit ismerhetjük meg. A szerző részletesen foglalkozik a naptárillusztrációkkal, a következő témák szerint csoportosítva azokat: bolygók, zodiákus jegyek és csillagképek, hónapképek, evangéliumi jelenetek, nap- és holdfogyatkozás, mikrokozmosz-ember vagy másképp érvágást szemléltető figura, csillagászati ábrák, csízióképek, címer, portré, városkép. Az izgalmas, gazdagon illusztrált fejezet részletesebb bemutatására itt és most nincs lehetőségünk; csupán arra hívnánk fel a figyelmet, hogy a szerző a leginkább jellemző ábrák bemutatásán túl a fontosabb motívumok felbukkanását, elterjedését is figyelemmel kíséri. Jó példa erre a sellő, vagyis a halfarkú nőalak motívuma, mely az ókori mitológia szirénjeiből alakult ki a korai középkorban. A XIII. századból egy zadari síremlékről maradt fenn, majd a XVI. században a magyarországi címeres levelek díszítésére is átkerült. A XVII-XV1I1. századból erdélyi református templomok famennyezeteiről ismeretesek szép ábrázolásai, de ott van pl. Zrínyi Miklós „Adriai tengernek sirénája" című könyvének előlapján is. Izgalmas pl. a hónapképekkel kapcsolatos elemzése is, hiszen ezek voltak a leghosszabb ideig a naptárak díszítő elemei, melyek az egyes hónapokra jellemző mezei és ház körüli munkákat mutatták be. A negyedik fejezetben Dukkon Ágnes a XVI-XVII. századi magyarországi kalendáriumtermést elemzi. Az 1500-as évekből 43 hazai kiadású kalendárium maradt fenn, többségük azonban csak töredékesen. A nyomdahelyek közül Bártfa emelkedik ki, ahol 1577 és 1599 között David Gutgesell adott ki naptárakat; de híresek az e században megjelent nagyszombati, kolozsvári, debreceni, bécsi, vagy éppen a Bornemisza Peter által Detrekő várában készített kalendáriumok is. A kiadványok illusztrációit alapján arra a következtetésre jut, hogy azok könyvdíszei 14 európai városból kerültek Magyarországra — így számos nemzetközi kapcsolatra sikerül rámutatnia. A 17. században három városban — Lőcse, Nagyszombat, Kolozsvár — volt folyamatos naptárkiadás; de további tíz településen látott még napvilágot több-kevesebb kalenActa PAPENSIA V (2005) 1-2. 231
