Acta Papensia 2003 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 3. évfolyam (Pápa, 2003)
1-2. szám - Szemle - Pócs Éva szerk.: Demonológia és boszorkányság Európában
Szemle vízpróba felé mutat. A szerző a bo- szorkányfürösztést exorcizmusként értelmezi: a boszorkány az őt megszállva tartó démon / ördög nememberi „könnyedsége" miatt képtelen elmerülni a vízben. Tóth másik tanulmányával szemben itt a pontos leírással kiegészített képanyag jól illusztrálja a gazdag forrásanyagot, s a laikus olvasó számára is segíti a témában való alá- és elmerülést. A reformációnak a boszorkányüldözésben betöltött szerepét az európai kutatás, elsősorban Clark, Midelfort és Monter munkái, a közelmúltban állította a középpontba. Ezzel összhangban Kristóf Ildikó a magyarországi katolikusokétól jól megkülönböztethető, jellegzetesen protestáns demonológia létezését és érvényre jutását igazolja a debreceni és Bihar vármegyei boszorkányvádak esetében. A „protestáns világkép" egyrészt korlátozza a Sátán hatalmát, és megkérdőjelezi a vele való szövetségkötés valóságosságát; ugyanakkor kiterjeszti az ördög működési területét a jóindulatú mágia képviselőire is, akik tevékenységükkel a világnak az ember számára tiltott, egyedül Isten számára fenntartott, transzcendens szféráiba hatolnak be a kísértő ördög segítségével. Kristóf e két alaptétel érvényesülését követi nyomon a demono- lógiai tárgyú, Debrecenben, illetve Nagyváradon nyomtatott művekben, és eredményeit a prédikátorszerzők debreceni működése alatti boszorkányüldözés statisztikájával veti össze. Elsősorban azokra a nyugat-európai eszmeáramlatokra, protestáns szellemi központokra és teológusokra irányítja figyelmünket, amelyek és akik szerepet játszottak a fenti szerzők véleményének megformálásában. Vizsgálatának összefoglalásában úgy látja, hogy a debreceni puritán irányzat nem szakított gyökeresen a református ortodoxia boszorkányság-elképzeléseivel abban a tekintetben, hogy a Sátán hatalmát erősen korlátozottnak és illuzórikusnak, valamint kizárólagosan az Isteni gondviselés alá rendeltjének tartotta (134. old.). A puritánok azonban nem zárták ki teljesen az ördöggel való szövetkezés lehetőségét, amelyet nem csak a boszorkányok, hanem a pozitív mágia szakértői esetében is feltételeztek (135. old.). A reformáció és a boszorkányüldözés témaköréhez csatlakozik Ülő Valk tanulmánya, amelyben három forráscsoport (prédikációk, boszorkányperek, hiedelemszövegek) ösz- szevetésén keresztül mutat rá a protestáns demonológia, a boszorkányság elit képzetei, valamint az észt népi hiedelmek kapcsolataira. Az észt prédikáció-irodalomból három, a 16-17. században élt lutheránus észt teológust emel ki: Hermann Sámsont (1579-1673), Ludwig Duntét (1597-1639) és Johannes Gezeliust (1615-1690), akik tájékozottak voltak a nyugat-európai demonológiai nézetek területén, s valószínűleg ezen álláspontok elsődleges közvetítői lehettek. Valk elsősorban az észt ördög-mondákban fellelhető európai vándormotívumokra hívja föl a figyelmet. 170 Acta Papensia III (2003) 1-2.
