Acta Papensia 2002 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 2. évfolyam (Pápa, 2002)
3-4. szám - Újraolvasó - Kiss István: A pápai céhek életéből
Újraolvasó A pápai híres csapócéh (szűrposztókészítő) szintén igen tekintélyes múltra tekinthet vissza. Céhszabályukat 1608-ban kapták.10 Ezt Demeter diák, Pápa városának akkori nótáriusa írta le fehér hártyára s ezen okmányban hivatkozik egy még régebbi szabályzatra,11 mert írja: „Anibus praedecersores nostri úti solebant”, melyekkel élni (ti. szabályokkal) szoktak elődeink, (f: 6. n: 1.) Tehát már 1608 előtt volt céhlevelük. Megerősíti állításomat az a körülmény is, hogy a Tapolca vizén már 1428-ban egy posztó vagy kallómalom volt a csapómesterek számára, melyet Semlyér György12 Felső-Pápa akkori birtokosa épített (f: 2. n: 10.) Sajnos, ez egykor oly híres mesterség elenyészett. Ez a sors érte a pápai szűcsöket is, pedig céhlevelüket szintén korán, 1608. július 12-én13 nyerték Enyingi Török Istvántól, és ezt az 1760. évben gróf Esterházy Pál, Pápa földesura megerősíti (f: 15. n: 1.) A borbélyok szintén Enyingi Török Istvántól nyelték céhszabályaikat 1609. évben. Ezeket a szabályokat erősítette meg Esterházy Ferenc gróf 1741. június 21-én, majd 1758. évben, (f: 5. n: 1.) Régebben megalakult céhek voltak még: a bognár14-, ács- és puskaművescéh, szabályzatukat 1661. május 7-én nyerték gróf Esterházy Ferenctől, Pápa földesurától, ugyanezt megerősítette 1760. november 24-én gróf Esterházy Károly váci püspök. Előbb kellett volna már említenem a csizmadiák céhét, mely városunk életében még a múlt században is oly nagy szerepet játszott, s fontos tényező volt. Mert ha a csizmadiák és felsővárosi polgárok összefogtak, nem volt hatalom, mely megdönthette volna őket. 1621. július 4-én alakultak meg, a győri csizmadiák artikulusait vették át, a győriek pedig a pozsonyiaktól kölcsönözték, (f: 4. n:l.) Még csak a sövegjártó és gerencsér (fazekas) céhről teszek említést. Az első céh szabályait és megerősítését 1726. évben gróf Esterházy Károlytól nyerte (f: 16. n: 11.) A második Esterházy Pál, Pápa város főkapitányától 1760. december 20-án (f: 15. n: 2.)15 10 Tulajdonképpen nem kapták, hanem maguk állították össze. Tanulságos a korabeli viszonyok ismerteté- sere idézni a céhszabályzat praeambulumát, amelyben indoklás mondja el a történetet: „Mivell\ogy a mi czéh levelünk a háborúságnak idején a sok zűrzavar időben elveszett volt, hanem mostan ebben az 1608. esztendőben rmgunk gondokitjábúl a mi kegyelmes nagságos urunktúl Enninghi Theoreok István túl, suplicatiónk által fejér luírtyán keze Írása és pöcsétje alatt megnyertük és megconfirmáltattuk, adván ő nagsága levelében teljes /unalmat az erigedetleneknek és visszavonóknak megbüntetésire, de mivel abban az 6 nagsága levelében rendtartásiak meg nincsenek írva, (az említett levél az 1606-os engedély — a szerk.) azokat minnen nuigunk között articulusok szerint megiraltuk a böcsületes Demeter deák városunk nótáriusának keze Írása alatt. Mely levelünknek megpöcsétlésire egész mesterségül a mi böcsületes urunkat a {xífxú főbírót Rausser Gergelyt és annak előtte való fobíránkuit Szíj Ferenczet, hogy e mi czéh levelünket jövendő és mostani megnuiradékinknak használataira megerősítsék és megconfirmaiják.” 1 Kiss István.egy másik írásában hivatkozik egy 1606-os megerősítő oklevélre, amelyben enyingi Török István megengedi a pápai csapóknak, hogy újra céhet szervezzenek. (KISS István: A pápai plébánia története 19962. 179-180.) 12 Talán inkább a Zsemléren birtokos Pápai György. IJ Valójában 1609. január 12-én kelt az oklevél, amelynek részleteit Kiss István is kiadta 1608. január 10-i kelettel. (KISS István: A pápai plébánia története 19962. 184-185.) 14 1626-ból maradt fenn céhlevelük a Magyar Mezőgazdasági Múzeum gyűjteményében. 15 1608 körül szinte minden céh megújíttatta korábbi céhlevelét. Ezt azokkal a zűrzavaros időkkel lehet magyarázni, amely Pápa 1594-es török uralom alá kerülése, majd felszabadulása, és a várban kitört vallon zsoldoslázadás miatt kialakult. Valószínűleg elvesztek a céhlevelek, illetve a pecsétek. így a visszatért Acta Papensia II (2002) 3-4. 259
