Acta Papensia 2002 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 2. évfolyam (Pápa, 2002)
1-2. szám - Műhely - Benda Gyula: Írni tudás és iskola
Műhely földrajzi származását) használják fel a társadalom és műveltség viszonyában bekövetkező változások bemutatásához és értelmezéséhez.3 Keszthelyre vonatkozóan szinte mindegyik megközelítésben már értékes tanulmányokkal rendelkezünk. Mi indokolja tehát, hogy az ími-olvasni tudást és a műveltség változást újra ebben a mezővárosban vizsgáljuk meg. Az egyik érv lehet az, hogy monografikus társadalomtörténeti munkám során egy új, szintetizáló megközelítést tudtam megvalósítani. A másik érv a kutatás továbblépésére hivatkozhat, egyrészt újabb forrásanyag feldolgozása (végrendeletek, a mezővárosi elöljáróság stb), másrészt a mikroszintű (családok, nemzedékek) eredménye a számszerű előrehaladás mellett a kutatásmechanizmusokra is rávilágíthatnak. Áttekintésemben először az aláírások elemzésével foglalkozom, s igyekszem a korábbi keresztmetszeti vizsgálatot (Király Ferenc 1990-ben megjelent cikke) a fejlődési dinamikával kiegészíteni. Majd a gimnáziumba járó keszthelyiek társadalmi jellemzőinek bemutatásával a műveltségi szint emelkedésével, illetve e szempontból a társadalom fokozott differenciálódásával foglalkozom. AZ ALÁÍRÁSOK TANÚSÁGA Király Ferenc 1990-ben alapos elemzésben vizsgálta meg a Keszthely és földesura között 1838. október 4-én létrejött örökös szerződés aláírásait, s az adójegyzékekben is beazonosítható 312 személy (leginkább háztulajdonosok) esetében 35 százalékban állapította meg az ímitudók arányát. Az egész népességre kivetítve 30 százalékot becsült (a férfiaké inkább magasabb, 40 százalékra becsülhető módszere alapján). Megvizsgálta a foglalkozás, vagyon és lakóhely szerinti arányokat is. Az iparosok 53 százaléka írta alá nevét. A részletes eredményeket Király Ferenc a következőképpen összegezte: ”Az egyes iparágaknál eltérő írástudás szintet tapasztalhatunk. Legmagasabb, 79 % a városban kis számban dolgozó, általában komoly technikai ismeretet vagy adminisztrációs jártasságot követelő szakmák képviselőinél (asztalos, bábos, festő, kirurgus, kőfaragó, kolompár, lakatos, órás, orgonakészítő, pék, puskás, szitás, üveges, 19 fő, ebből 15 ír)... Következő csoportba kerültek a textil- és bőrfeldolgozással foglalkozó, rendszerint népes céheket alkotó iparosok 56 %-os írástudás aránnyal (csizmadia, kalapos, köteles, németvarga, szabó, szíjgyártó, szűcs, szűrszabó, takács; 39 fő, ebből 22 ír). Esetükben már kevésbé szükséges az adminisztrációs jártasság, de néhány mesterségnél, mint a szabónál vagy a németvargánál gyakori a számlaadás. Talán az is közrejátszik viszonylag magas írástudásukban, hogy a helyi, nem bevándorolt iparosság elitje zömmel ezen szakmákból verbuválódik. Esetükben azt lehet feltételezni, hogy a technikai és adminisztrációs ismertek mellett bizonyos társadalmi elvárások is meghatározóak lehetnek az írásos műveltség megszerzésében. A legutolsó helyen 33 %-kal a már többször emlegetett ácsok, halászok, fazekasok és kőművesek állnak (27 fő, ebből 9 ír).” A vagyoni (adózási) különbségek az iparosok között nem magyarázzák az ímitudásbeli eltéréseket. A földművesként azonosított háztulajdo3 Vö. Iskola és társadalom 1997. 174 Acta Papensla II (2002) 1-2.
