Acta Papensia 2002 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 2. évfolyam (Pápa, 2002)
1-2. szám - Műhely - Tóth G. Péter: Tanúságtétel vagy tanúvallomás, szerződés vagy jegyzőkönyv
Műhely A holttest megléte a gyilkossági bűnperekben a bizonyítás egyik legfontosabb „kelléke” mind a mai napig. A középkori istenítéleti eljárásokban, mint például a liolttestidézésben — vagy ahogy azt Arany János szóhasználatát követően a magyar jogtörténet is nevezi, a tetemrehívásban — a test általi bizonyításnak óriási jelentősége volt. Gyilkosság esetén a perbehívást a meghalt személy holtteste fölött intézték. A testet nyilvánosan, a bírósági tanácskozás helyszínén terítették ki. Ide idézték a gyanúsítottat illetve az áldozat hozzátartozóit. A törvény színe előtt a halott és/vagy a hozzátartozók mellett állva hangoztak el a vádak és az erre adott válaszok, melyeket aztán jegyzőkönyvben rögzítettek. Gyakran a gyanúsítottat arra kényszerítették, hogy a holttestet megérintse, mivel az esetleges vérzés megindulását az isteni kinyilatkoztatás jeleként értelmezték.31 A nyomozati eljárásban erre a feladatra külön bizonyítási szakértőt alkalmaztak. A „halottkém“ és a „törvényszéki orvos” önálló, társadalmi nyilvánosság előtti szerepe a boncolás általánossá válásával és az anatómiai ismeretek bővülésével együtt jelent meg a bíróságon.32 A tanúságtétel jelensége azonban a bűnösök vagy a bűnnel megvádoltak szemszögéből is magyarázatra szorul. Primo Levi ezzel kapcsolatban a következőket írta: „A tettes tettes marad, az áldozat áldozat: a két szerep nem cserélhető fel. Az egyiknek büntetés és megvetés a jussa (de azért, ha lehet, meg kell értenünk), a másiknak pedig együttérzés és segítség; de mert az elfogadhatatlan visszavonhatatlanul elkövettetett, mindkettőnek menedékre, oltalomra van szüksége, s ösztönösen azt is keresi mind a kettő. Nem minden egyes tettes, és nem is minden áldozat, de a legtöbb igen, s gyakran egész életén át. Ma már sok-sok tettes gyónása, vallomása, tanúságtétele hozzáférhető (nemcsak a német nemzetiszocialistákéra gondolok, hanem mindenféle bűnösökére, akik egy-egy tan iránti engedelmességből rettenetes gonosztettekre vetemedtek, mégpedig nem is egyszer): bírósági jegyzőkönyvekben, interjúkban, könyvekben, emlékiratokban.”33 A bűnelbeszélések jelentőségére a történészek körében egyébként Natalie Zemon Davis a „Fikció az irattárban” című munkájával hívta fel a figyelmet. Forrásai aló. századi kegyelemlevelek voltak, melyek főbenjáró bűnösök megszakítás nélküli narratíváit tartalmazták. A szerző összehasonlította a férfi és a női elbeszéléseket, és megállapította, hogy azok a szövegek szerkezetében és tartalmában is igen eltérőek voltak. A nők levelei sematikusak, egyszerűek, és mindannyiszor az alávetettség, az alázat hangján szólaltak meg. A nők alacsonyabbrendűségéről vallott nézetek mintegy megvédték a kegyelemlevelek íróit a büntetéstől. Natalie Zemon Davis a levelek segítségével a kora újkori női szerepeket, a nőkről kialakított sztereotípiákat mutatta be, illetve ezen túl a családon belüli mikro-hatalmi struktúrát modellezte.34 Davis egyébként ezeket a szövegeket fiktív elbeszéléseknek tartotta. Véleményem szerint azonban ezek nem mások, mint a bűnösség elismerése mellett, de mégis csak az ártatlanság vélelmén alapuló narratívák. Ilyen értelemben a bűnös igaz vallomá- 11 12 11 KISS 1994. 70—83.; SZABÓT. 1958. 12 SCHOTT 1993. 145-146. ” LEVI 1990.25. M DAVIS 1987. Acta Papensia II. (2002) 1-2. 105
