Acta Papensia 2002 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 2. évfolyam (Pápa, 2002)
1-2. szám - Műhely - Tóth G. Péter: Tanúságtétel vagy tanúvallomás, szerződés vagy jegyzőkönyv
Műhely sainak tekinthetjük mind a részleteiben feltárt és megbánást tanúsító elbeszéléseket, mind az elviselhetetlen bűntudat terhétől roskadozó hazugságokat. „Az elkövetett bűn emlékét az torzítja el a legtökéletesebben, aki elfojtja. [... ] Az emlékező felejtő- vé akart átváltozni, és igyekezete sikerrel járt: addig-addig tagadta a kártékony emléket, amíg ki nem vetette szervezetéből, mint valami váladékot, vagy mint valami élősködő kórokozót’’35 — írta Levi a bűnösökről. Ilyen értelemben mindkét típusú bűnelbeszélés nem más, mint tanúságtétel a bűnelkövető részéről, hisz az mindkét esetben az igazáról próbálja meggyőzni hallgatóságát. A beismeréssel a bíróságnak, a hazugságaival pedig önmagának próbál meg tanúbizonyságot tenni. A középkori és kora újkori istenítéletek is ezt jelentették a bűnnel megvádolt személyeknek, hisz itt is minden esetben az igazukat próbálták bizonyítani úgy, hogy — akár bűnösök, akár ártatlanok voltak a közvélemény szemében — tanúságtételük, vértanúságuk pozitív vagy negatív kimenetele csakis az adott szituáció érvényességi körén belül létezett. Ezt csak az eljárás végén nyilvánították általános érvényűvé az írásban történt rögzítés során. Nem véletlenül beszélek ennél a tanúságtételnél vértanúságról, hiszen itt is a test általi jelenlétnek volt nagy szerepe. Az üst-, a hidegvíz- vagy a tüzesvaspróbák ugyanis gyakran nem mást szimbolizáltak, mint az isteni jelenlétet vagy annak hiányát, melyet a test sérthetetlenségével véltek bizonyítani. Ez a jelenség azonban már a keresztény kultúra egészen korai szakaszában is megfigyelhető. A császárkori törvényszékek előtt vértanúságot tevő őskeresztények vagy a vértanúságra való hivatkozással próbát tevő középkori bajnokok és bajnoknők a tanúságtétel aktusával igazolhatták az isteni és a világi bíróságok előtt, hogy ártatlanok.36 Keresztény teológiai értelemben a „vértanúkban maga Krisztus beszél, él, szenved, tesz tanúságot, hal meg.’’37 Ezért nem választhatók el a vértanúaktákban és a szenvedéstörténetekben a visszaemlékezés, az apológia és a tanítás szempontjai, valamint a középkori istenítéletekben a Krisztus szenvedéstörténetére való visszaemlékezés a személyes jelenléten alapuló aktustól. Természetesen a keresztényüldözés áldozatai, valamint az ártatlanságuk bizonyítására próbát tevő középkori bajnokok és bajnoknők társadalmi nyilvánosság előtti szerepe más volt, mint az isteni igazság vagy a közvélemény által is bűnösnek tartott személyek megítélése. Szerepük más volt ugyan, de a szituáció — melyben bűnösségük vagy ártatlanságuk igazolást nyert — azonosnak mondható. Mindegyik szituációban a végítélet határozta meg visszamenő- legesen, hogy az adott személy életútja a bűn vagy az ártatlanság irányába mozdult el. A tanúságtételt tehát mind az áldozatok, mind a tanúbizonyságot tevők, mind pedig a bűnösök vagy bűnnel megvádoltak részéről értelmezni lehetett. A fogalom és a jelenség mindvégig ott oszcillált a bírósági eljárások környezetében. A tanúságtétel tehát alapvetően olyan, elsősorban bírósági szituációkban létező jelenség, melyben nem annyira az elbeszélt történeten, mint inkább az elbeszélés aktusán volt a hangsúly. 55 LEVI 1990. 32. 56 MUSURILLO 1972; VANYÓ 1984. ,7VANYÓ 1984. 14. 106 Acta Papensia II. (2002) 1-2.
