Acta Papensia 2002 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 2. évfolyam (Pápa, 2002)
1-2. szám - Műhely - Tóth G. Péter: Tanúságtétel vagy tanúvallomás, szerződés vagy jegyzőkönyv
Műhely Darquierde Pellepoix elleni eljárásokba egyre népesebb szakértői gárda kapcsolódott be levéltári tapasztalataival, az iratok utáni nyomozással, és történészi szakfeladattal. Az archívumokat felügyelő levéltárosok tehát, bár lehet hogy sem aktív sem passzív résztvevői, sem szemlélői nem voltak a népirtás eseményeinek, mégis az iratok révén tanúságtevőkké válhattak.28 Mindeközben a fogalom jelenvalósága is kiterjedt, hisz a frissen kirobbant háború k és polgárháborúk tömegesen termelték nem csak az áldozatokat, hanem a túlélőket is, akik egy bizonyos idő elteltével, hallgatásukat megtörve a bíróság előtt számolhattak be emberek vagy embercsoportok bűneiről. A Strassbourgd Nemzetközi Bíróság az emberiség ellen elkövetett bűnök feltárásának szakhatóságává alakult. Ilyen értelemben tehát már nem csak a holokauszt, hanem minden népirtást, krízist, katasztrófát túlélő személy potenciális tanúságtevővé válhatott a nyilvánosság előtt. Ha jobban szemügyre vesszük a bíróság előtt zajló bizonyításnak ezt a formáját, akkor sajátos hasonlóságokat fedezhetünk fel a középkori istenítéletek, és a háborús bűnökkel vádolt személyek elleni bizonyítási eljárás között. A népirtás vádjának bizonyítási szakaszában a túlélő áldozatok nem annyira szóbeli megnyilvánulásaikkal, mint inkább személyes jelenlétükkel járultak hozzá egyes emberek bűnösségének megállapításához. Hasonlóképpen a középkori istenítéleteknél is a szóbeliség aktusa helyett a testi jelenvalóságban végrehajtott cselekvésnek volt meghatározó szerepe. Renaud Dulong — aki könyvének középpontjába a szemtanút állította — szintén ezt emelte ki a fogalom meghatározásával kapcsolatban. Szerinte „a tanúságtétel egy, az elmesélt eseményben való jelenlét révén igazolt elbeszélés.”29 Vagyis nem annyira az elbeszélés tartalma, mint maga az aktus, a beszéd a lényeges. Tanúságtétel és tanú- vallomás épp ezért az emlékezésnek a beszéd és a cselekvés által meghatározott gondolati skálája két ellentétes pólusán helyezkedik el. A tanúságtétel esetében inkább a cselekvésen, míg a tanúvallomásnál inkább az elbeszélt történeten van a hangsúly. Bár hozzá kell tenni, hogy a tanúvallomás éppúgy cselekvésnek minősül, végrehajtása így nem más, mint egy beszédaktus. Tanúságtétel és tanúvallomás azonban a középkori és a kora újkori bírósági eljárások kulcsfogalmaiként határozhatók meg, hiszen a kölcsönösségen, a jóvátételen és az isteni igazságtétel vezérlőelvén alapuló vádelvű eljárásában nagy szerep jutott a bűnösség vagy ártatlanság bizonyítása során az isteni jelenlét tanúságtételének vagy az arra való hivatkozással elmondott vallomásnak. A tanúságtétel fogalma azonban nemcsak a tanúk — holokauszt esetén a „túlélők” — testbeli jelenlétével hozható kapcsolatba, hanem az áldozatok testi jelenvaló- ságával is. Primo Levi írta: „Amíg a nácik munkába nem állították az óriási, többajtós krematóriumokat, a megszámlálhatatlan holttest, a szántszándékkel megölt és a gyötrelmekbe, a betegségekbe belepusztult áldozatok teteme maga is bizonyítékul szolgálhatott volna, következésképp valahogyan el kellett tüntetni.”30 28 A jelenségre K. Horváth Zsolt hívta fel a figyelmemet, ezúton szeretném megköszönni neki. 29 DULONG 1998. 11; Ismertette K. HORVÁTH 1998. 379. 20 LEVI 1990. 9. 104 Acta Papensia II. (2002) 1-2.
