Emlékkönyv Borosy András nyolcvanadik születésnapjára (Budapest, 2002)

FÜR LAJOS: A románság népmozgalma Erdélyben, 1710–1850

egyik fő tényezője - a nem-magyarok között - a román etnikum volt. Ekkor érte el a románság a magyar királyságon belül számszerű és térbeli kiterjedtségének maximális határait. A 18. században a népszaporulatból és a roppant magas bevándorlási többletből táplálkozva, három irányban terjeszkedett tovább a románság néptörzse. Egyik az erdélyi Középhegység vidékének további „besűrítése" és a Mezőség, a belső medence mind nagyobb és nagyobb elárasztása volt. Az folytatódott tehát igen nagy erőkkel, ami a megelőző században még éppen hogy csak elkezdődött. Terjeszkedésük másik iránya a Tiszántúlnak mintegy a Maros folyásától északra, Gyula-Nagyszalonta-Nagyvárad-Szatmárnémeti vonalába eső és a rutén-magyar nyelvhatárig felhúzódó tájakat vette célba. Itt a hegységek elsimuló lankáira és a síkföldekre terjesztette ki népiségét, helyenként szórványokat, másutt nagyobb foltokat alakítva ki. A harmadik irány mondható a legfrissebbnek. Ez a mozgás kimondottan 18. században indult: a később (1718-ban) felszabadult Temesköz (Bánság) keleti térfelének fokozatos megszállása nyomán újabb és újabb településeket hoztak létre. Feltétlenül hangsúlyozni kell - s erre nézve számos adatot tárt már fel a történeti kutatás -, hogy mind a három területen az újabb tájak benépesítése során nem csupán a régiek romjain vagy vadonatúj pontokon létesített a terjeszkedő románság színromán falvakat, hanem az élő vagy nagyon is viruló magyar ajkú falvakba is beköltöztek. így tették azokat vegyes ajkúvá, s az esetek nagy hányadában hosszabb-rövidebb idő múltán színrománná. Erdélyben és körülötte nemcsak új román falvak százai létesültek, de számos magyar falu el is románosodott az ilyen módon zajló spontán asszimiláció őrlő malomkövei között.

18 Terjeszkedésüket mi sem bizonyítja jobban, mint az a puszta tény, hogy a 19. század közepére a magyar után a román népcsoport következett, népességét Fényes Elek

19 2,0-2,2 millióra becsülte, az 1850. évi népszámlálás szerint pedig 2,23 millió román volt Magyarországon.

20 Az 1840-es és 1850-es évek magyarországi lakosságának mintegy 16-18%-a volt román. A tények tisztelete, a tárgyilagosság is azt kívánja, hogy külön kiemeljük: az ún. Királyhágón-túli Erdélyben (a Partiummal: KözépSzolnok, Zaránd, Kraszna megye és Kővárvidékkel), ahogy akkor nevezték: az Erdélyi Nagyfejedelemségben a románság százalékos aránya ennél sokkal magasabb volt: a 17. század végi, 18. század eleji kb. 30-40%-os részarányuk a 19. század közepe táján közel 60%-ra emelkedett. Mielőtt az erdélyi és a magyarországi románság korabeli helyzetének behatóbb boncolásába fognánk, néhány fontos dolgot szükséges előrebocsátani. Említettük már, de újra hangsúlyozni kell: a 18. századból és a 19. század első feléből az egyházak, felekezetek létszámát illető különféle felmérésekre, adóösszeírásokra és a Gubernium (erdélyi kormányfőhatóság) által eszközölt egyes népességbecslésekre, illetve a 18. század végétől fönnmaradt egyházi anyakönyvek lokális adataira támaszkodhatunk. Jól tudjuk, hogy a román történetírás jól ismert koncepciójából (a dákó-román konti18 A vonatkozó gazdag történeti irodalomból ezúttal csak egy-két munkát emelünk ki. GYÖRFFY István: A Fekete Kőrösvölgyi magyarság teleülése. Bp. 1914.; GYÖRFFY István: Dél-Bihar népesedési és nemzetiségi viszonyai negyedfélszáz év óta. Bp. 1915. BERLÁSZ Jenő: Újkori román települések Erdélyben és a Partiumban. In: A Magyar Történettudományi Intézet Évkönyve 1943. 19 FÉNYES 1836-1840. II. 106. 20 DÁNYI 1993. 58-69. 59