Emlékkönyv Borosy András nyolcvanadik születésnapjára (Budapest, 2002)

FÜR LAJOS: A románság népmozgalma Erdélyben, 1710–1850

széleken, de itt-ott már a medence mélyebb részein is fel-feltűntek. A balladás váráról híres Déva lakossága pl. a 17. század elején még mind egy szálig magyar volt, majd az 1610-20-as években néhány román család telepedett oda s a számuk olyan gyorsan emelkedett, hogy 1640-ben már templomot építettek maguknak.

14 A másik iránynak a szűkebben vett Erdélyen kívüli tájak: Máramaros, Szilágy, Ugocsa, illetve Szatmár és Bihar hegy- és dombvidéki részeinek fokozatos megszállása mondható. Igazán újnak a harmadik fajta lassú román mozgás tekinthető, amikor részint a Déli-Kárpátok táján: Hunyad és Krassó-Szörény megyéken át, illetve az Erdélyi Érchegység nyugati térfelén egyre alább ereszkedtek, a kiszélesedő folyóvölgyeken kijjebb és nyugatabbra haladtak és elérték az alföldi síkvidék peremtájait. Az új foglalásokhoz az erőt népiségük növekvő száma, hozzá a lehetőséget pedig a táj lepusztult állapota biztosította, ahol az elhagyott vagy megritkult lélekszámú magyar falvakba szállásolták be magu

r kat. A magyarságnak nyugatról keletre vezető népiségi folyosóit az Érchegység tájain áthullámzó román terjeszkedés részint már a középkor századaiban eltorlaszolta, a reteszek azonban igazán erősen mostantól zárták el az érintkezés természetes csatornáit. Miközben, írta Szabó István, az „itt rekedt magyarság, amely a török hadak útjában szörnyen megfogyatkozott és elveszítette támasztékát az alföldi magyarságban, a rajta keresztül gördülő román hullámokban a legtöbb helyen elmerült".

15 A románság lélekszámát, korszakunk végén, ugyancsak a „kikövetkeztető" módszer alkalmazásával lehet - igen föltételesen - megbecsülni. Láthattuk, országosan a 15. század végén 150-200 ezer közöttinek mondják a számukat. A mintegy 450-480 ezernyi erdélyi népességből pedig 24%, vagyis mintegy 110-120 ezer lélek lehetett a román. A nem-erdélyi országrészeken ezek szerint mintegy 40-80 ezer között mozoghatott a számuk, akik főként Máramaros és Bihar megye s a közéjük eső területek egyes részeit szállhattak meg. A 18. század elején azután a 860 ezerre nőtt erdélyi népességnek

16 már mintegy 30-40%-át becsülik románnak,

17 vagyis számszerűen mintegy 250-350 ezren lehettek. Másként szólva 200 év leforgása alatt a lélekszámuk itt háromszorosára emelkedett, miközben Erdély egész népessége csupán mintegy 90%kal nőtt. Bevándorlásuk üteme tehát szinte semmit sem lankadt a megelőző korszakhoz képest. Mint ahogy hasonlóan magas növekedés konstatálható az Erdélyen kívüli, Máramarostól Krassó megyéig húzódó térségekben is. A románság itt a Mohács előtti mintegy 40-80 ezer helyett a korszak vége táján legalább 150-200 ezer lelket számlálhatott. Summázva a „kikövetkeztető" módszer egyenlegét: a 15. századvégi 150200 ezerre becsült románság magyarországi együttes lélekszáma a korszak vége táján mintegy 500-600 ezerre nőtt, a teljes gyarapodás tehát 350-400 ezer fő lehetett. A románság azonban a magyar történeti felfogás szerint a következő másfél évszázadban emelkedett olyan pozícióba, hogy a Kárpát-medence legnagyobb nemmagyar népcsoportja lett. Tudjuk, hogy a németek mellett a 18. századi népmozgások 14 SZEKFÜ Gyula: Magyar történet. III. Bp. 1935. 482. 15 SZABÓI. 1941. 106-107. 16 A 17/18. századforduló tájának erdélyi népességére vonatkozóan, Jancsó Benedeket nem számítva, Acsády Ignác óta szinte teljes az egyetértés a magyar történészek között. ACSÁDY 1896. 102. Dávid Zoltán külön is hangsúlyozta, hogy Acsády vonatkozó számítása minden tekintetben helytálló. DÁVID 1957. 157-159. 17 A román népességnek 30-40%-os részarányát hangoztatta R. Várkonyi Ágnes is. R. VÁRKONYI Ágnes: Erdély története 1606-tól 1830-ig. Szerk.: Makkai László, Szász Zoltán. Bp. 1986. II. 809. Ennél valamivel alacsonyabbnak vélte NYÁRÁDY R. 1998. 11-13. 58