Emlékkönyv Borosy András nyolcvanadik születésnapjára (Budapest, 2002)

HÉJJAS PÁL: A balatoni halászat

A magyarországi görögkeleti lakosok legfontosabb böjti tápláléka a nagy mennyiségben fogott tiszai hal, elsősorban a keszeg volt, amelyet a halkereskedők a szentesi, szegedi, mindszenti és csongrádi halászoktól vásároltak. A halat előbb hasították, sózták, majd szárították, és így került a románok és szerbek látogatta lugosi, temesvári, aradi stb. piacokra. A tiszai haltermelés csökkenése miatt a halkereskedők figyelme ekkor fordult a Balaton felé. Ez véletlenül időben egybeesett a Buda-kanizsai vasút 186l-es megnyitásával, amely a gyors vasúti szállítás lehetőségét biztosította. A haltartósító eljárások, amelyeket a tiszai halászok ismertek, a Balatonon ismeretlenek voltak. A már ismert tényezők mellett ez is célszerűvé tette a tiszaiak szerződtetését a Balatonhoz. Néhány adatunk azért van a korábbi évszázadokból arra, hogy a Balaton vidékén végeztek gardafüstölést, vagy készítettek „aszalt fogas"-t, amit „kedves tsemege"-ként, „ínyencetekéként említettek olyan 18-19. századi szerzők, mint Korabinszky, Windisch, Tanárky vagy Horváth Bálint, aki negyven évvel Herman Ottó előtt már megírta a „látott hal" halászatát.

26 A tiszai halászok az általuk meghonosított új halászati eljárásokkal, a hatalmas, apró szemű párás hálóikkal rövid idő alatt megritkították a Balaton halállományát. A párás háló abból állt, hogy a háló felső szélére, inára a balatoniak által korábban használt gyékény helyett vörösfűz kérgéből faragott úszókat, ún. párákat kötöttek, az alinra pedig kövek helyett ólmokat erősítettek. A hatalmas kerítőhálóval gyakran éjjelnappal halásztak. Egy-egy kerítés kb. 2 órát vett igénybe, így azt akár háromszor is megtehették egy éjszaka alatt. A tiszaiak a garda- és a jégi halászatra viszont nem voltak hatással, mert azok ősi balatoni halfogási módok voltak, s már jóval az ő jövetelük előtt alakultak ki. A tiszaiak telente hazatértek, és csak tavasszal mentek újra a Balatonra. Néhány év múlva, kb. 1870 körül azonban megváltozott a helyzet. A helyiek közül néhányan már nem nézték tétlenül, ahogy a tó halállományát tizedelték. És nem csak a tiszaiak tették ezt, hanem ivás idején a parti lakosság apraja-nagyja. Még az iskolás gyerekek is, szigonnyal, hálóval, ki mivel érte. Arra nem gondoltak, hogy ez a rablógazdálkodás pusztulást hoz a Balatonra. Végül a környékbeli megyék - Zala, Veszprém és Somogy - összefogtak és Keszthelyen 1871. december 9-én szabályrendeletet fogadtak el, amely 1873. április l-jén lépett életbe.

27 Eszerint minden évben április l-jétől június 1-jéig tilalmi időt rendeltek el a halászatra, betiltották a két négyzethüvelyknél kisebb eresztőháló használatát, továbbá megtiltották a szigonyozást, a lövöldözést, a borítóháló és a véghorog használatát a Balatonon. A szabályrendelet nem hozott azonnali javulást a halállományban, de legalább elhárította a további romlást. A tiszaiaknak már nemigen érte meg tovább maradni. Közülük sokan végleg hazamentek, de néhányan családostól letelepedtek a Balatonnál, és az általuk bevezetett halászati módszereket, haltartósító eljárásokat átvették a helyiek. A tiszaiak balatoni megjelenésével jelentősen megváltozott a tó gazdasági jelentősége. A fejlődés jól nyomon követhető a 18. századtól kezdve. Az akkori természet26 HORVÁTH 1848. 27 A rendelet életbelépését számos vita, beadvány, panasz előzte meg, amelyben különböző érdekek törtek a felszínre. Már az 1860-as évek végén jelentek meg olyan újságcikkek, amelyek szigorú törvényeket követeltek a halállomány megmentése érdekében. Mindezek együttesen vezettek a szabályrendelet kiadásához. 125