Tanulmányok Pest megye múltjából - Pest Megye Múltjából 11. (Budapest, 2006)
HÉJJAS PÁL: Pataki Mihálynak, Rózsa Sándor elfeledett betyártársának története
HEJ J AS PAL statáriális bíróságok bitóira kerültek, esetleg a pandúrokkal folytatott csetepatékban vesztek oda. Sokféle betyár elnevezést ismerünk; eszerint az eszközhasználat, a közlekedés, vagy a viselkedés miatt tipizálták a betyárokat. Volt kapcabetyár, futóbetyár, lovasbetyár, házásó-betyár, puskásbetyár stb. 12 Ezek a meghatározások többnyire csak a népnyelvben és a regényekben fordultak elő. A korabeli dokumentumok nem tettek különbséget közöttük, klasszikus értelemben használták a szót, tehát fegyveres, lovas, erőszakos útonállót, rablót értettek alatta, aki a gyilkosságtól sem riad vissza. Politikai színezete a vizsgált ügyeknek nem volt, amit a betyárok elkövettek, az egyértelműen a köztörvényes bűnesetek közé tartozott, és a bíróságok így is kezelték azokat. Az akkori közfelfogás szerint a politika az urak dolga volt, a többnyire analfabéta betyárok vallomásaiban jele sincs annak, hogy ők ezt máshogy gondolták volna. Tudtukon kívül lettek időnként a politikai játszmák szereplői. Ennek ellenére 1848 után, amikor az idegen uralom elleni néma ellenállás eszméje áthatotta az egész magyar társadalmat, az elismerésből jutott a korábban egyértelműen csak rablóknak, a vidéki lakosság kíméletlen sanyargatóinak tekintett betyároknak. Persze ezt követően sem mindenki részesült ebből, nem minden rablást - még a gazdagok ellenit sem - tekintettek hőstettnek, de Rózsa Sándor és néhány ismertebb társa népszerűvé vált, tetteikre könnyen találtak magyarázatot, mentséget. Az idegen elnyomók elleni harcuk nimbuszát kissé megtépázza az a tény, hogy soha nem támadtak meg még kisebb osztrák csapatot sem a szabadságharcot követően. Arra sincs adat, hogy kísérletet tettek ilyen akcióra, pedig fegyverrel bőségesen el voltak látva, és Rózsa Sándor személyében tekintélyes vezetővel rendelkeztek. A műveltebb olvasóközönség, politikusok, írók, természetesen tisztában lehettek a betyárok valós szerepével. A komolyabb történelmi munkákban olyan ábrázolások voltak, amelyekből pontos ismeretet nyerhettek. A korábbi évszázadok szélnek eresztett, vagy zsoldot nem kapó katonáit, hajdúit, a földesúri önkényt megunt szökött jobbágyot az előző korok „szegény legényének 1 ' tartották, akik bátran szembenéztek a veszéllyel, vesztenivalójuk nem volt, ha elkapták őket, biztos volt a halálos ítéletük. Úgy jellemezték őket, hogy „kíméletlenül rabolnak, ölnek, de hacsak lehet, inkább az ellenséget.[...]Ha ellenség nem volt, a népet rabolták, zaklatták és szegényttették, így a köznyomort ők is súlyosbították. 1 ^' A józanabb megítélés ennek ellenére eltörpült a pozitív kicsengésű, „betyár-párti" hangok mellett. Móra, aki ugyancsak népszerűsítette Rózsa Sándort munkáiban, olyan sorokat is leírt róla, amelyek éppen az ellenkező véleményeket erősítették. A Sándor körül című munkájában ez áll Rózsa 48-as szevepérő\:„honvédői minőségben is hamarosan kirágta az iszákot, de azért a szabadságharcos glóriája kísérte a zsiványt is, legalább a naivabb hazafiak szemében.'''' 12 A „betyár" szó jelentésváltozására. Lásd bővebben: Küllős, 24-3 1. o. 1,1 Szilágyi Sándor: A magyarnemzet története. VI. kötet, Budapest, 1896. 552. o. 14 Móra többször szerepelteti novelláiban az ismertebb betyárokat, s többnyire pozitív szellemben írt róluk. Jó példa erre A madarásztói szépasszony c. írása, amelyben Bogár Imréről olvashatunk nagyon kedves, de hiteltelen történetet. 137
