Fejezetek Pest megye történetéből. Tanulmányok - Pest Megye Múltjából 7. (Budapest, 1990)

Böőr László: A Pest Megyei Levéltár két évszázada

anyagának bármiféle kibővítése is. így, bár rohamosan szaporodtak a különféle hivatalok, nőtt a megőrzendő iratmennyiség, azok nagy részének biztonságáról egyáltalán nem gondoskodtak. A megyei levéltár csak a vármegye szerveinek iratait vehette át, ezen kívül minden más anyag elpusztulhatott. így nem vehette át egy megyei levéltár sem pl.: a rendkívül értékes családi levéltárakat, vagy az uradalmak, vállalatok iratait — még megszűnésük után sem. Nem kerültek a megye levéltárába az állami szervek legfontosabb iratai, éppúgy, mint a községek és városok levéltári anyagai sem. A törvényhatóságok szervezéséről kiadott 1870. évi 42. te. a megyei levéltárak feladataival csak általánosságban foglalkozott. A 47. paragrafus rögzítette, hogy a megyei levéltárnok a törvényhatósági közgyűléseken szavazati joggal bír, bár a bizottságnak nem tagja. A 65. paragrafus előírása szerint a levéltárnokot élethossziglan a főispán nevezi ki — de a kinevezésnek semmiféle szakmai kritériuma nincs. Az Országos Levéltár felállításával egyidejűleg a törvényhatósági levéltárak ügyének általános rendezésére változatlanul nem került sor. 1880-ban az Országos Levéltár kezdeményezte, hogy a vármegyék levéltáraikról részletes jelentést adjanak. A belügyminiszterhez beérkezett alispáni és levéltárnoki jelentések legtöbbje a helyiségek túlzsúfoltságáról szólt. Általában feledésbe merült az elődök által hangoztatott állítás: hogy a levéltár még „a legkésőbb maradékra nézve is legnagyobb kincsünk".

171 Közvetve a törvényhatósági levéltárak védelmét szolgálta, hogy az 1883. évi 1. te. 18. paragrafusa a fő- és allevéltárnoki tisztséget képesítéshez kötötte. Ez a képesítési „minimum" az Országos Levéltár kezelő tisztviselőire megállapított szakvizsgát írta elő, vagyis legalább 8 gimnáziumi osztály elvégzése, „s különösen a latin nyelvnek olyatén ismerete kívántatik, hogy az illető levéltári tisztviselő bármely latin szöveget értse... bármely latin iratot hiba nélkül leírni képes legyen". Aligha kétséges, hogy ez meglehetősen csekély követelmény egy önálló vármegyei levéltár vezetéséhez. A levéltárnok — kinek munkája és hivatali ténykedése szakszerű ellenőrzésben egyáltalán nem részesült — j legtöbbször teljesen tanácstalan szakmai kérdésekben, „mert a hivatalos utasításokban vagy a magyar szakirodalomban a levéltára áttekinthetésére, rendbentartására, rendbeszedésére, selejtezésére és a többi felmerülő részletkérdésekre hasztalanul kutat útbaigazítás után".

172 Az 1880-as években a történelem, a nemzeti múlt iránti érdeklődés kedvezően érintette a vármegyei levéltárosok helyzetét. Az 1886. évi 21. te. 67. paragrafusa a levéltárnokokat a vármegyék központi tisztviselői közé sorolta és mint ilyenek hivatalból tagjai voltak a megyei törvényhatósági bizottságnak. Ez a törvény is csak általánosságban foglalkozott a levéltárak helyzetével, szentesítve, hogy a levéltárnokot a vármegye főispánja élethossziglan nevezi ki.

173 A vármegyei levéltárak fő gondjainak megoldásához azonban még csak útmutatást sem tartalmazott. A megyei levéltárak kétségbeejtő helyzete még a parlament előtt is többször felmerült, az Országos Levéltár vezetői által sürgetett, egységes szakmai irányítást biztosító területi levéltárak felállítására, vagy az Országos Levéltár szakmai felügyeletére mégsem került sor.

174 Nem valósult meg egységes selejtezési utasítások megalkotása sem. A férőhely hiánya okozta gondokon a tömeges selejtezésekkel kívántak segíteni „és az ezekben az évtizedekben végrehajtott selejtezéseknél előbb rendszerint az 1711, azután 1791, majd 1849, végül pedig az 1867. évet szabták meg a selejtezési tilalom időpontjául".

175 Vagyis az ezeknél az időpontoknál korábban keletkezett iratokat egyáltalán nem, míg a későbben keletkezetteket 76