Fejezetek Pest megye történetéből. Tanulmányok - Pest Megye Múltjából 7. (Budapest, 1990)

Egey Tibor: Az állami (törvényhatósági) népművelés Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyei szervezete a két világháború között

tartott törvény tető alá hozására utalunk. Az 192Ö. évi XXVII. te. felhatalmazta a belügyminisztert, hogy a vármegyék költségvetésében, azok pótadóinak terhére „hivatalból beállíthat olyan dologi szükségleteket amelyeket a közigazgatás érdekében indokoltnak talál". Az 1927. évi V. te. pedig arra kötelezi a vármegyéket, hogy az önkormányzatokról szóló törvény megalkotásáig kötelesek költségvetéseiket előzetesen a belügyminiszternek bemutatni. A vármegyei pótadó mértékét 50%-ban maximálta a törvény. Mindkét beavatkozás érzékenyen érintette a megyéket, mert anyagi önállóságukat, erejüket megtörte, s ennek következtében a gazdasági, a politikai és kulturális területen, a szakterületeken egyre jobban a kormányzatra, illetve a minisztériumra kellett támaszkodniuk. E többkomponensű folyamatot elemezve igazat kell adnunk Csizmadia Andornak, aki rámutat arra, hogy a kormányzatnak az a törekvése, miszerint megszüntesse a vármegyék önállóságát „nem egyértelműen a rendszer fasizálódásának a megnyilvánulása". „A megyei autonómia lényegében rendi maradvány, a megye felépítése kirívóan antidemokratikus volt, és mint közigazgatási szervezet sem felelt meg minden tekintetben a modern államigazgatás követelményeinek. Az államosításra irányuló törekvések sok esetben egyszerűen a közigazgatás modernizálásának szakszempontból helyes igényeit szolgálták."

73 1925-ben megszületett az új választójogi törvény, 1926-ban visszaállították a kétkamarás országgyűlést. Tovább már nem lehetett elodázni a közigazgatási reformot, de nem is volt értelme. A megyék már beletörődtek a változtatásba, de avirilizmushoz ragaszkodtak, annak legfeljebb csak a módosítását tudták elfogadni, elvetését nem. (Szerintük a történelmi Magyarország feladását jelentette volna a virilizmus eltörlése.) A közigazgatás rendezéséről szóló 1929. évi XXX. te. átszervezte az önkormányzati szerveket, a lehetőség szélső határáig megszüntette a kollektív szervek hatáskörét, s a hatásköröket az egyedi szervekre ruházta, rendezte a vármegyei tisztviselők helyzetét, meghatározta képzésüket s intézkedett fegyelmi felelősségrevonásukról is. A törvény megszüntette a nyers virilizmust, csökkentette a törvényhatósági bizottság és a közigazgatási bizottság jogkörét, s a jogkörök jelentős részét az új szervezeti formára, a kisgyűlésre ruházta. A megye testületeinek, bizottságainak élére a mindenkori kormány embere, a főispán került, így a kormányzat ezt követően totális ellenőrzést tudott gyakorolni a megye felett. A törvény, amely a régi rendezett tanácsú város helyett a megyei város fogalmát alkotta meg — megszüntetvén ezzel a városi tanácsokat — a városi és a községi önkormányzatokat, a város és a község szervezetét az 1886. évi XXII. te. alapján meghagyva, gyakorlatilag nem érintette. Egyed István a vármegyei önkormányzatról szóló összefoglaló művében az önkormányzat lényegéről a következőket írta: „. . . az önkormányzat az államhatalomnak, az ú. n. végrehajtó hatalomnak egyszerű formája, mégpedig azon formája, amikor a nemzet nemcsak közvetve a törvényhozó hatalom körében érvényesülő parlamentarizmus útján, hanem közvetlenül is részt kap a végrehajtó hatalom gyakorlásában".

74 Műve végén rezignáltán állapította meg, hogy az új törvény (akkor még tervezet) éppen az önkormányzatok szerepét csökkenti, jóllehet előnye, hogy a több évtizedes vitáknak vet véget, egyszerűsíti a közigazgatási eljárást és emeli a közigazgatás szakmai színvonalát. Egyed István a szabályozás alapvető hibájának tartotta, hogy az nem rendezte a törvényhatóságok háztartását, — így azok kiszolgáltatottak maradnak, s nem indulhatnak el a gazdasági megerősödés út477