Fejezetek Pest megye történetéből. Tanulmányok - Pest Megye Múltjából 7. (Budapest, 1990)

Héjjas Pál: Iparigazgatás és iparszervezés Pest megyében a dualizmus első évtizedeiben

is, mert, ha a tagokkal szembeni büntetés végrehajtására kényszert kellett alkalmazni, erre csak a hatóság volt feljogosítva. Említés történik az ipartörvényben az iparbizottságokról, melyek feladata lett volna az iparosok és a tanoncok, segédek vagy munkások közötti — a munka-, ill. tanoncviszonyból fakadó — súrlódások és peres ügyek eldöntése. Ennek munkájában az iparosok mellett azonos számban segédek, illetve munkások is részt vettek volna, de mivel ezek szervezése alig haladt, a fenti feladatokat az iparhatóságoknak kellett ellátniok. Az iparosok és segédszemélyzetük között felmerült vitás kérdések elintézésére az ipartársulatok is hozhattak létre békéltető bizottságot. Amennyiben a felek nem fogadták el a döntését, fellebbezhettek az illető iparhatóság vagy iparbizottság felé, melyek döntése ellen már nem lehetett fellebbezni, legfeljebb a határozattal meg nem elégedő fél 30 napon belül rendes bírósághoz fordulhatott. Nem minden foglalkozás tartozott az ipartörvény hatálya alá, volt számos olyan, amelyre az nem terjedt ki. Ezekre továbbra is a korábbi előírások voltak mérvadók. Ilyen volt — többek között — a mezőgazdasági termelés, marha- és lótenyésztés, bányászat, kohászat, állatgyógyászat, házaló kereskedés. Ezt a paragrafust gyakran félreértették, amiből vitás ügyek keletkeztek, melyekben az iparhatóságokban kellett dönteni. Dunapatajon pl. 1875-ben két mészégető azzal a kéréssel fordult a szolgabíróhoz, hogy tiltsa ki a községből a más vidékről való árusokat. Az ügy a másodfokú iparhatóság elé került, ahonnan azt válaszolták, hogy a fenti kereskedés nem iparüzletnek, hanem házaló kereskedésnek minősül, az pedig az ipartörvény 105. §-a szerint nem tartozik az ipartörvény alá, ezért ahhoz nem is szükséges iparhatósági igazolványt szerezni. A mész árusokat ezért nem lehetett a községből kitiltani.

30 Az eddigiekből is kitűnik, hogy az 1872. évi ipartörvényt a teljes liberalizmus jellemezte. A korszellem megkívánta a legnagyobb szabadságot a gazdasági élet, így az ipar területén is. A törvény megpróbálta ezt az igényt kielégíteni, lehetővé tette a szabad iparűzést úgy, hogy közben elvetette a képesítés elvét és a testületi kényszert. Az ipar kiváltása és gyakorlása szinte semmilyen korlátozás alá nem esett. Mindenki, aki csak akart, képesítés, hozzáértés nélkül is foglalkozhatott a legkülönfélébb mesterségekkel. A liberalizált iparpolitika következtében a tőke akadálytalanul áramlott az iparba, és ezzel hatalmas konkurenciát teremtett a kisiparosoknak. A fejlődő gyáripar is okozott átmeneti nehézségeket a céhkeretek felbomlásával szinte védtelenné vált iparosoknak, és az is hátrányos volt számukra, hogy hirtelen sok iparűző lett szinte minden szakmában. Az 1870-es években a vasúthálózat kiépülésével pedig megjelentek a piacokon a külföldi, elsősorban osztrák és cseh árucikkek. Ezek jobb minőségükkel és alacsonyabb önköltségükkel hamarabb találtak vevőre, mint a hasonló hazai termékek. Mindezekhez még hozzájött az 1873-as gazdasági váltság is, melynek következtében a piaci viszonyok károsodást szenvedtek. A céhintézmény megszüntetésével valóban egy igen jelentős akadály hárult el a szabadabb, a kornak jobban megfelelő, a megváltozott viszonyokhoz jobban alkalmazkodó iparűzés elől, de a törvény adta szabadság sok esetben káros volt nemcsak a kisiparosok, de az egész magyar gazdasági élet számára is. A képesítési elv elvetése magával hozta a kontárok, hozzá nem értők, gyorsan meggazdagodni vágyók beáramlását az ipari életbe, és ez a „felhígulás" megoldatlannak tűnő feszültségeket okozott az ipar területén. 404