Fejezetek Pest megye történetéből. Tanulmányok - Pest Megye Múltjából 7. (Budapest, 1990)
Kosáry Domokos: Levéltár és történettudomány
és ezt a teendőt se bízza közvetítőkre, másra. Nézetem szerint nincs olyan tudományos probléma, amelyről ne lehetne egy kis igyekezettel, ha kell, közérthetően beszélni. A homályos fogalmazás, felelet nem egyszer gondolati homályt jelez. S történészeink állandóan végzik is ezt a sokrétű társadalmi feladatot, könyveket, tanulmányokat írnak, oktatnak az egyetemen, iskolák termeiben, előadnak sokfelé üzemekben is, ahová hívják őket, mert a történelem iránt társadalmunk érdeklődése nagy; információt nyújtanak különböző intézmények, gyűjtemények dolgozóiként, válaszolnak kérdésekre a népszerű História hasábjain, vagy a tömegkommunikációs eszközök, a rádió, a televízió segítségével. Vagyis a történettudománynak a szűkebb szakmai, kutatási teendői mellett, természetes módon van bizonyos közművelődési funkciója is, csak győzze ellátni. S nem egyszer kell váratlan információkkal szolgálnia. Az MTA Történettudományi Bizottságát például legutóbb egy másik tudományos fórum a hazai földrengések történetéről kérdezte meg. A sokféle kérdés, tudományág vagy éppen intézmény igényeinek megfelelően sokféle történész van. A levéltárakhoz azonban a levéltáros-történészeken túlmenően valahogy szinte minden történésznek kapcsolattal kell — vagy kellene — bírnia. Nézetem szerint a történész-képzés során a levéltárakat nemcsak a levéltárszakosoknak, hanem az eljövendő középiskolai tanároknak is meg kellene ismernie. A múlt fent említett modelljét ugyanis csak források alapján tudjuk rekonstruálni. Forrás persze sokféle van. Végeredményben forrás egy múzeumi tárgy, egy műemlék, sőt előbb-utóbb azzá válik egy mai orvosi könyv vagy villanymotor is, ha megmarad. Vagy újabban a hangszalag és a film. Legfontosabb, legbővebb forrásunk azonban mindmáig az írott anyag, és ennek a levéltár a legfőbb lelőhelye, begyűjtője, őrzője, rendezője s részben közzétevője. A történész-szakmát több mint egy fél évszázaddal ezelőtt azzal a tudattal kezdtem el, hogy a történettudomány fő forrásbázisát és szakmai infrastruktúrájának fő alapját a levéltárak adják. S e meggyőződésem azóta, ha lehet, még tovább szilárdult a levéltárakkal való személyes találkozásaim során. Annakidején, az egyetemen, Szekfűnél, aki maga is levéltáros volt egykor, levéltári kutatások alapján kellett szakdolgozatot, disszertációt készítenünk. S ez állt más tanárokra is. A Kossuth-emigráció sokezer aktáját az Országos Levéltárban levéltárosi szobában, előzetes foliálás nélkül, gyors ütemben nézhettem át, — máskép nem végezhettem volna időben velük. Nem lehetne-e ma is, indokolt esetben, megkönnyíteni a kutatást, differenciálni az eljárást? Tanulságos volt a Hadtörténelmi Levéltárban azt látnom, hogy az 1849-es hadbírósági anyag „zártnak" minősült, tekintettel bizonyos „jobb" családok fiainak nem éppen hazafias magatartására, — mint hivatalosan közölték volt velem. Tanulságos nemcsak a társadalmi elfogultság miatt, amely ebben az eljárásban tükröződött, hanem azért is, mert a valóság előbb-utóbb úgyis kiderül, az eltagadás csak ront a dolgon. A múlttal úgy kell szembenézni, amilyen volt. Nem volt érdektelen, Kossuthkutatások során, a főnemesi magánlevéltárak korlátozottságával, és egyes megyei levéltárak dzsentri-őrzőivel és azok sajátos képzeteivel találkoznom, arról, hogy mi járna nekik, ha a rájukbízott anyagba betekintést engednének. Nagy eredménynek kell tartanunk, ha mindez ma már köztulajdon, — csak az a kár, hogy ehhez annyi pusztuláson át érhettünk csak el. Jött aztán egy sor külföldi levéltár, amelyekből mindig sok minden került elő. Azóta a Hungarica-kutatás nagyobb igyekezettel folyik, bár az 1971-ben kiadott rendelkezés óta sem elég rendszeresen. 11
