Fejezetek Pest megye történetéből. Tanulmányok - Pest Megye Múltjából 7. (Budapest, 1990)

Kosáry Domokos: Levéltár és történettudomány

Nagyon hasznos volt számomra, hogy jó pár évtizeddel ezelőtt, a szakmán belüli — mondjuk így: — dogmatizmussal folytatott, változó sikerű csatározásaim során, egyideig itt, a Pest Megyei Levéltárban kaptam helyet. Sokat köszönhettem ennek. Alkalmam volt arra, hogy mikrostruktúrában, egyedi papírdarabokig lemenőén, közelről vizsgálhassam a 17-18. századi magyar feudális társadalmi és politikai viszonyokat egy megyén belül. Több tanulmány született ebből, a kuruckori Pest megyéről, a paraszti famíliáról stb. Itt született meg továbbá az a gondolat, hogy történetünk forrásainak és irodalmának azt a rendszerbe foglalt bemutatását, amellyel előzőleg, az ötvenes években próbálkoztam (Bevezetés, I-III), tovább lehetne fejleszteni. Még pedig úgy, hogy a kiadott forrásanyagot valahogyan szembesítsük a kiadatlan forrásanyaggal, legalábbis valami jelzést adva a kutatónak arról, hogy a jéghegy kiálló csúcsa alatt a vízben, láthatatlanul, még mi minden rejtőzködik. S itt, ebben a levéltárban készült el, ennek az elképzelésnek az eredményeként, a Bevezetés új kiadásának I. kötete (1970). E vállalkozást egy kissé úgy tekintem, mint a levéltár és a történettudomány összetartozásának és egymásra utaltságának tanújelét. Ehhez képet kellett nyernem, sokfelé személyesen, az ország különböző levéltárainak anyagáról. A bevezetőben hosszú sorban mondtam köszönetet azoknak a levéltárosoknak, akiknek tájékozottságára és odaadó segítő készségére, a közös ügy érdekében, ma is hálával emlékezem, hiszen az ő feltáró munkájuk, segédleteik, útbaigazításai nélkül sohasem született volna meg ez a vállalkozás. Közülük jó néhánnyal vitattuk meg a levéltárügy elméleti és gyakorlati kérdéseit, — a legtöbbet talán Wellmann Imrével itt, a Pest Megyei Levéltárban. S konklúzióinkon változtatni azóta sincs okom, — a vállalkozás ma is ezek alapján folytatódik. Szembetalálkoztam persze magam olyan törekvésekkel is, amelyek a levéltárat igyekeztek a történettudományról lehetőleg leválasztani. Ezeket már csak azért is hajlamos volnék „dogmatikusnak" nevezni, mert a valóságot ilyen vagy olyan kívánalmak szerint módosítani próbálták. Dogmatikusnak még akkor is, ha bizonyos esetekben talán valamiféle védekezés is jelentkezett bennük éppen a történettudományt elárasztó „dogmatizmussal" szemben. Az ötvenes években terjedt el az a meghatározás, hogy a levéltár célja az iratanyag őrzése és minden irányú használhatóvá tétele a népgazdaság, a politika és a különböző tudományok számára egyaránt. Ez a sokirányú kapcsolódás, magasabbnak tűnő szintekben is, látszólag fontosabb pozíciót igért a levéltáraknak. Bizonyos kritikai megjegyzések persze erről már az 1960-i levéltári kongresszuson is elhangzottak. Ezeket idézett könyvem (1970) előszavában próbáltam továbbfejleszteni. Először is helytelen a levéltár feladatát az őrzésre és a használhatóvá tételre leszűkíteni. Azután a levéltár nyilvánvalóan nyújtson minél többet, ha tud, a népgazdaságnak, az államigazgatásnak is. De ezeknek közvetlenül, természet szerint jóval kevesebbet tud nyújtani, mint a történettudománynak. S ha a történeti anyag segítségével nyújt információt, azt a történettudomány módszereivel, tehát tulajdonképpen a történettudományon át teszi. A valóban aktuális, gyakorlati jelentőségű iratokat pedig legnagyobbrészt nem a levéltárak őrzik, hanem a különböző iratképző szervek, hivatalok, intézmények irattárai. Az irattárak anyaga tulajdonképpen akkor kerül át a levéltárakba, immár elsősorban történeti anyagként, amikor közvetlen gyakorlati jelentőségét már többé-kevésbé elvesztette. Igaz, hogy ennek az elévülésnek nincs éles határvonala. A levéltárba bekerült irattári anyag is tartalmazhat még bizonyos esetekben közvetlen gyakorlati értékű adatokat, a közigazgatás, az intézmények vagy a 12