Pest megye múltjából 1. (Budapest, 1965)

1. Kosáry Domokos: Pest megye a kuruckorban

a Dunántúlon a jobbágysorba leszorított, volt végbeli katonák vették át, akik régi tisztjeik alatt azonnal fegyvert ragadtak elveszett vitézi szabadságuk visszaszerzéséért.

179 A Duna—Tisza közti harapófogó széttörése, a Duna-vonal átszakítása 1703 első rohamában lényegében véve attól függött, hogy sikerül-e kellő erőtöbbletet összpontosítva szétverni a délről, Szeged felől fenyegető császári rác hadakat. Buda maradhatott császári kézen, ahogy Szatmár, Tokaj és Eger császári helyőrsége is még hónapokon át tartotta magát, idegen szigetként: a harcok tüze körülkígyózta őket, majd továbbrohant. Az első nagyobb kuruc egységek Borbély Balázs, Szikszai János deák. meg Deák Ferenc és Szűcs János ezeres kapitányok, az Alföldet még a 8ü-as évekből jól ismerő, régi Thököly-tisztek vezetése alatt már 1703 augusztus 18—20 körül átkeltek a Tiszán. Aligha véletlen, hogy éppen a régi szabadságaitól megfosztott Jászság irányában, bár harci értékben ennek lakosai sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.

180 A kurucok innen több oszlopban, részben előbb Gyöngyösnek kerülve nyomultak le az Alföldön, a csatlakozókat fölszedve, dél felé. Szeptember 13-án Rákóczi pátensben hívta fegyverbe Pest megye „egyházi, világhi, úri, nömösi és fegyverviselő avagy fegyverviselhető, egy szóval minden röndű" lakosát, hogy 3 napon belül jelentkezzék csapatainál.

181 Két nappal később Szentmártonkáta már Borbély Balázs átvonulását jelentette Pestre. A kurucok — írja — utolérték a paraszt vármegye boldogi és gödöllői hadnagyságának embereit (a megye úgylátszik először ezeket küldte ellenük),

182 ,,azoknak fegyvérit, ruháját és lovaikat mind el vitték". A faluból is elvitték a lovakat, nyergeket, fegyvereket. Az ellenszegülőket (legalábbis e labancoknak szóló levél szerint) „vágták, némellyeket lőtték és verték", minden utat őriztek, „egy lelket sem bocsájtottak ki a faluból".

183 A kurucok ezután a Tisza-vonalhoz visszakanyarodva szeptember 21-én rohammal bevették Szolnokot. Ezzel, mint pár nap múlva Rákóczi írta XIV. Lajosnak, egészen a Dunáig övék lett az ország, — kivéve a déli részeket. A Szegedről felküldött rác csapatok ugyanis előbb, szeptember 15-én Csongrádnál, majd október 3-án Kiskunhalasnál megverték Deák Ferenc elégtelennek bizonyult kuruc erőit.

184 Ezzel egy sor helység, kuruc kézen, de kellő védelem nélkül, veszélyes helyzetbe került, köztük éppen a két nagy mezőváros: Kecskemét és Nagykőrös is, amely eddig mindent megtett, hogy a császáriakat magára ne haragítsa,

185 ós amely mindenáron el akarta kerülni a harcok kockázatát. Az előnyomulás megtorpant, és ezzel döntő hetek vesztek el. Alig érkezett a helyszínre október végén Károlyi Sándor, hogy a szétzilált kuruc csapatokat rendbeszedje, máris északra kellett sietnie, hogy a nyugatról Léváig nyomult császári ellentámadást segítsen feltartóztatni. November közepén még arról írt, hogy az egész sereggel visszatér a Duna— Tisza közére, erre azonban egyelőre nem került sor. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az egykorúak szemében, az adott viszonyok között, —- már és még — az alföldi Pest megye, főleg déli részeiben, nem az ország szíve, központja volt, hanem ritkán lakott mellékhadszíntér az igazi bázishoz: a fejlettebb, népesebb északi megyékhez képest. Ezen az sem változtatott, hogy a Dunakanyar, Pest megyének az ellenfél kezén maradt pilisi bástyája, és maga Pest-Buda kétségkívül nagy fontossággal bírt, megszerzéséhez, mint hamar kiderült, valóban elsőrendű katonai érdekek fűződtek, és ezen érdekek utóbb, az ismétlődő dunántúli vállalkozásokban kifejezésre is jutottak. Ezen kívül Rákócziék — igen helyesen — a rácokkal el akarták kerülni a kölcsönös 44