Pest megye múltjából 1. (Budapest, 1965)

5. Eperjessy Géza: A Pest megyei céhes ipar 1686–1872

század második felében, illetve a XIX. század első évtizedeiben 20—70 forint között váltakozott. A kovácsoknak, bognároknak egyszerű kéziszerszámai voltak, a szűcsmester nem rendelkezett nagy mennyiségű feldolgozásra váró nyersanyaggal, a takácsmesterek legfeljebb 2—3 szövőszéken dolgoztak. A mesterek lakóházának értéke általában 3—400 forint körül mozgott, a szőlő értéke pedig „utanként" 1 forintos árat és az átlagos 50—60 utat számítva, nem haladta meg az 50—60 forintot. Azoknak a mezővárosi és falusi kézműveseknek a száma, akik nagyobb szőlővel, ezenkívül kocsival, lóval, nagyobb számú háziállattal, esetleg malmokkal rendelkeztek, a mezővárosi tanácstól nagyobb megrendeléseket kaptak, olykor a tanács tagjaivá is váltak, csekély volt. A vagyonosabb kézművesek, akik a meggazdagodás forrását nem elsősorban az iparban, hanem a mezőgazdaságban látták, arra törekedtek, hogy minél több szőlőt, háziállatot, esetleg szántóföldet szerezzenek, s idősebb korukban felhagytak mesterségükkel, műhelyüket fiukra vagy vejükre hagyták, s maguk — a módosabb gazdákhoz hasonlóan — „vagyonukból", azaz földjükből éltek. A mezővárosi céhes mesterek általában — már csak vagyoni viszonyaiknál fogva sem — váltak városuk vezetőivé. Az alföldi parasztvárosok vezetőrétege pl. — Nagykőröshöz hasonlóan — korábban a nagyobb föld- és állatvagyonnal rendelkező, marhakereskedelemmel és kalmárkodással is foglalkozó ,,cívispolgárság", a XIX. században pedig jobbára a nemesség volt. A céhes kézművesek általában a város ,,társadalmának" középső rétegét alkották, vagyis a jómódú ,, cívispolgárság," illetve a „kis- és törpebirtokos gazdádból, valamint a vagyontalan vagy „néhány marhás és kis szőlőbirtokos mezei munkásság"-ból álló szegény réteg között foglaltak helyet.

106 Legtöbb mezővárosban, valamint a falvakban az egyedül dolgozó kézművesek száma messze felülmúlta a segédeket is foglalkoztató iparűzőkét — mint ahogy a mesterek száma is általában sokkal nagyobb volt a legényekénél. A segédekkel dolgozó mesterek között pedig legnagyobb számban olyanokat találunk, akik csak 1 legényt alkalmaztak. A 2—3 legényt foglalkoztató kézművesek száma elenyészően csekély. Ennél több (4—8 vagy több) segédet alkalmazó mestert pedig alig találunk, s ezek is inkább olyan szakmák képviselői (kőműves, ács stb.), akik munkájuk időszaki jellege miatt nem dolgoztak egész éven keresztül. Nagyobb számú legényt foglalkoztattak pl. a váci kőművesmesterek, akik között 1818-ben egy olyan mester is akad, akinek 34 legénye volt, egy másiknak pedig 18 legénye.

107 A váci hentes céhben viszont lényegesen nagyobb volt a mesterek száma a legényekénél, az 1820-as évek végétől 1847-ig a mesterek száma 17—23 között váltakozott, a legények száma pedig 2—10 között (legtöbbször azonban 3—6 körül) mozgott. A mesterek száma nem változott lényegesen 1850-től az 1860-as évek végéig sem, az alkalmazott legények száma viszont csökkent, voltak olyan évek (így pl. 1858-tól 1865-ig), amikor csak 1 vagy 2 legényt tüntetnek fel „a kántori bevételi" számadások.

108 Az egyedül dolgozó, az 1 legényt foglalkoztató, s a 2—3 vagy több segédet alkalmazó kézműveseknek ez az aránya a mesterek vagyoni differenciálódását is kifejezi. A segítség nélkül dolgozó iparűzők között kell ti. keresnünk azokat a szegény mestereket, akik csak műhellyel és saját szerszámokkal (esetleg lakóházzal) rendelkeztek. Az egyedül dolgozó, illetve az 1 legényt alkalmazó mesterek közé tartoznak azok az átlagos vagyonú kézművesek, akiknek műhelyükön és szerszámaikon kívül lakóházuk, esetleg kis szőlőjük 265