Pest megye múltjából 1. (Budapest, 1965)
5. Eperjessy Géza: A Pest megyei céhes ipar 1686–1872
ban sem korábban, sem a vizsgált időszak végén még a közvetlen környék ipar cikkszükségleteinek kielégítésére sem voltak képesek. A lacházi ipar űzők készítményeikkel legfeljebb csak a helybeli lakosság legalapvetőbb igényeit tudták kielégíteni. Fel kell tételeznünk, hogy Kiskunlacházához hasonlóan a földművelő lakosság gyarapodásával párhuzamosan, s annak mértékében növekedett az iparűzők száma azokban a nagyobb falvakban, illetve kisebb mezővárosokban is, amelyekben ugyancsak a mezőgazdaság volt az alapvető foglalkozás. Ezen települések kézművesei is mindvégig megtartották kapcsolatukat a mezőgazdasággal, ipari munkájuk mellett tehát földműveléssel is foglalkoztak, csak a helység lakosságának iparcikkszükségletét tudták többé-kevésbé kielégíteni. Az 1828-as összeírás alkalmával az iparűzők jegyzékbevétele nem történt egységes szempontok alapján az egyes falvakban és mezővárosokban. Voltak olyan települések, ahol az összeíró biztosok minden olyan lakost kézművesnek tekintettek, aki akárcsak néhány hónapon keresztül folytatta mesterséget. Másutt viszont csak azokat tüntették fel iparűzőkként, akik állandóan (egész éven keresztül) foglalkoztak iparral. S végül akadnak olyan összeírások is, amelyek az állandóan dolgozó kézművesek mellett az időszakos iparűzőket is feltüntetik. Az 1828-as összeírás történeti-statisztikai vizsgálata alapján általánosságban azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a tipikusan mezőgazdasági jellegű településeken, ahol az összeírás nem tett különbséget az állandó és időszakos iparűzők között, az állandóan működő iparűzők számaránya az összeírásban feltüntetett kézműveseknek maximálisan a fele lehetett. Kiskunlacházához hasonló volt az iparűzők számaránya ugyanebben az időben pl. Kiskőrösön is, ahol 937 családfőt s 41 állandóan működő kézművest találunk, az iparosok aránya tehát 4,37 %. 94 Ha az egyes alföldi (és dunántúli) mezővárosokat az iparosodás szempontjából az 1848 előtti évtizedekben kategorizálni kívánjuk, akkor a következő típusokat különböztethetjük meg: 1. A kevésbé iparosodott mezővárosokban (mint pl. Kiskunlacházán, Kiskőrösön) általában 4—6% körül mozgott az állandóan működő kézművesek számaránya. 2. A viszonylag iparosodottabb mezővárosokban viszont ez az arány elérte vagy meghaladta a 10%-ot. Ilyen volt pl. a kézművesek számaránya (9,2%) az ország legnépesebb mezővárosában, Kecskeméten, ahol az 1828-i összeírás alkalmával 4374 családfőt és 404 kézművest számláltak össze. Ugyanakkor 40 szakma képviselői fordulnak elő a városban. 95 3. A legiparosodottabb mezővárosokban pedig a kézművesek számaránya elérte, sőt olykor meg is haladta a 20%-ot. Ennek a típusnak legjellegzetesebb képviselői Pápa (22,5%), Miskolc (19,9%), Gyöngyös (22,1%) stb. Pest megyében azonban nem találunk ilyen erőteljesen fejlődő, az átlagos sz. kir. városok színvonalát elérő mezővárosokat. Noha egyes mezővárosokban, — mint az előzőekben láttuk — pl. Vácott az iparűzők számaránya megközelítette a 20%-ot, az 1828-as Összeírás azonban nem tüntette fel, hogy a kézművesek közül kik dolgoznak egész éven keresztül. Valószínű tehát, hogy a váci iparűzőknek is csak kb. a fele működhetett egész éven keresztül. Hasonlóképpen nem sorolhatjuk ebbe a csoportba Ráckevét (21,2%) vagy Szentendrét sem (itt az 1828-as összeírás 9 *' Ráckevénál valamivel több adófizetőt, és valamivel kevesebb kézművest — 132-t — tüntet fel), részben azért, mivel a nevezett városok összeírásából sem tudjuk megállapítani, hogy kik voltak az állandóan dolgozó iparűzők, főképpen pedig azért, mert ezeknek a Pest262
