Pest megye múltjából 1. (Budapest, 1965)

3. Wellmann Imre: Pest megye parasztsága és az úrbérrendezés

megvenni. De a földesúr is csak akkor cserélhette el vagy változtathatta majorságának részévé a telek állományába tartozó földeket, ha ugyanakkora és ugyanolyan minőségű földet adott helyettük. Ugyancsak a földesúri kisajátítás ellen irányult az az intézkedés, hogy az uraság kegyetlen bánásmódja miatt pusztává lett telkeket s az adó alapját alkotó más földeket az Urbáriumban megszabott tartozások fejében falubeli más vagy új jobbágyoknak köteles adni a földesúr. Az irtványok kérdése ugyancsak szorosan összefüggött a földesúri kisajátítással. (Kár, hogy itt az úrbérrendezés az elévülés kérdésével nem foglalkozott.) Az Urbárium nem tekintette többé irtványnak azokat a régebben kiirtott földdarabokat, melyek idővel a telek tartozékaivá váltak, sem az elhagyott irtásokat, meg általában az olyanokat, melyekhez mostani birtokosaik munka vagy fizetség nélkül jutottak; ezekre nézve nem állt fenn az uraság megváltási kötelezettsége. Viszont a tényleges irtványokat a földesúr csak úgy vehette el vagy csatolhatta a telekhez tartozó földekhez, ha előbb birtokosuktól az irtás munkabérének megtérítése fejében, a megye által történt becslésnek megfelelő áron magához váltotta. Ezután pedig csak urának engedélyével foghatott fel irtásföldet a paraszt, különben munkabérét elvesztette, s azonfelül kártérítéssel is tartozott. A meglevő irtásföldek után eddig fizetett censust a földesúr nem emelhette, viszont új irtványok után az engedély megadásakor kikötött összeg járt neki. Hogy az Urbárium a jobbágysző]ők kérdésével nem foglalkozott, megmagyarázható ezek nem úrbéres természetéből. Az azonban már komoly hiányosság — Pest megyében is zavarokat okozott —, hogy csupán a beltelek fogalmába tartozó veteményeskertől emlékezett meg, de a külön kerteket: a káposzta-, kender-, kukorica-, dohány-, dinnye- stb. földeket hallgatással mellőzte. Az pedig igen bizonytalan intézkedés volt, hogy a jobbágyok marháinak, amennyire a határ tágassága engedi, elegendő legelőjük legyen, s ha amúgy is szűk lenne, feltöréssel vagy más módon ne kisebbedjók. Ilyen megkötés a gyakorlatban vajmi keveset ért, ha nem volt megszabva: egy-egy parasztháztartásra vagy egy-egy jószágra mennyi legelőterületet kell számítani, s hány állatot tarthat a földesúr, hányat tisztjei a közös legelőn ? Csak utólag jelent meg egy rendelet, mely a főbb uradalmi tiszteknek s a plébánosnak annyi jószág tartását engedélyezte, ahánnyal egy-egy átlagos egésztelkes jobbágy rendelkezik, alsóbb tiszteknek és a tanítónak pedig a féltelkes gazdák arányában. De a földesúr állatállományának korlátozásáról nem esett szó, pedig már Pest megyében is nem egy helyen elárasztotta a közös legelőt az uraság birkanyája, kiszorítván onnan a jobbágynép jószágait. Es semmi akadályt nem tett az Urbárium annak útjába, hogy a földesúr, ha nem találja szűknek, részben feltörhesse, allodiumához csatolhassa a falu legelőjét. Jóval több gondot fordított az Urbárium az erdők kérdésére; meglátszott, hogy a múltbeli sok erdőpusztítás sok helyen fahiányt okoz már. Nemcsak az erdőrontó, fanyeső jobbágyok szigorú büntetését írta elő, nemcsak a fával való kereskedést tiltotta el a parasztnak: az uraság külön engedélye nélkül eleven fákat, kertelni való vesszőket, abroncsnak, szőlőkarónak való szálakat sem volt szabad vágnia. Épületfa is csak a földesúr kijelölése alapján járt neki; tűzifa pedig csak dűlt és száraz, csupán ezek hiányában nyers (de sohasem makk- vagy gyümölcstermő) fából. S ha a határban nem volt elegendő erdő, akkor a földesúr más erdeiből már csak tűzifát volt köteles engedni, azt 164