Pest megye múltjából 1. (Budapest, 1965)

3. Wellmann Imre: Pest megye parasztsága és az úrbérrendezés

jelentettek. Az udvarnak — ismét a király és a nép között kívánatos közvetlen kapcsolat jegyében — az volt a szándéka, hogy e visszaélések eltörlése a jobbágyságnak közvetlenül is tudomására jusson, s azért a nép nyelvén (magyarul „Következendő illetlenségek cassaltatnak, és közönségessen tilalmaztatnak" címmel) nagyszámú nyomtatott példányban is megjelentette tiltó rendeletét. Ha e nyomtatványok akkor valóban eljutnak minden faluba, Pest megyében ez lett volna első nagyhatású kézzelfogható jele a királyi beavatkozásnak — a vármegye azonban korántsem sietett a nép felvilágosításával. A helytartótanácsnak csak közel másfél esztendő múlva, 1767 végén jutott eszébe megtudakolni a vármegyétől: vajon eleget tett-e a „Prohibita generalia" kihirdetéséről szóló rendeletnek; egyúttal meghagyta, hogy ha ez nem történt volna meg, a nyomtatott példányokat osztassa szét a falvak között. A megye 1768 februárjában adott választ. Beismerte, hogy a közhírré tétel nem történt meg, de mulasztását ,,nyomós" okokkal iparkodott igazolni. Először is •— hangoztatta — a közgyűlésen, hol az érkezett rendeletet ismertették, jelen voltak a megyebeli mezővárosok küldöttei s más helységek bírái is. Azután meg épp abban az időben történt, hogy a Dunántúl szomszédos és távolibb megyéiben a nép nagy része lázongott; komoly volt tehát a veszély» hogy ha efféle tiltott dolgok hatósági úton az egyeseknek tudomására jutnak, ürügyet keresve, a köznek súlyos kárával fóktelensegre vetemedik ennek a megyének népe is. Egyébként a tilalmas ,,illetlenségek" közül a vármegye tudomása szerint egyetlen egyen kívül nincs, ami az itteni birtokosokra vonatkoznék, efféléről panasz nem érkezett, s híradás sincsen. Az az egy pedig, ti. a dézsmások eltartásának és sarlópénz szedésének szokása, mint azt a megye már 1766 májusában tett felterjesztésében kimutatta, előnyös a parasztságnak. Különben az 1481 : 7. te. elő is írja, hogy a falu bírája a dézsmásoknak két fogás ételt, két kalácsot, két pint bort és két mérő zabot adjon, s az 1486 : 43. és az 1495 : 42. te. ennek fejében tizedmentességet biztosít számára. Ha a vendéglátás elesik, a bírónak a törvény szerint tizedet kell adnia, ugyancsak a hasonlóképp mentes törvénybírónak, tizedesnek stb. is. A tizedet legtöbb helyen az uradalom bérli, s így beszedése még tágabb határú helységben is legfeljebb 2—3 nap alatt végbemegy, a dézsmások ellátása is szerény, úgyhogy közel sem ér fel a tized értékével. A dézsmás eltartásának törlése eszerint csak a nép terhét növelné, hiszen a dézsmamentességből négyszer nagyobb az előnye. De ugyancsak jobban jár a nép akkor is, ha az aratórészből az 1498 : 52. te.-ben előírt dézsma helyett sarlópénzt fizet. A megyebeli jobbágygazdák ugyanis többnyire olyan bőven tesznek vetést — tágabb határú faluban azon belül, szűkebb terület esetén szomszédos pusztákon is —, hogy maguk nem győzik az egésznek learatását. Aratót pedig e vidékeken nem könnyű találni; s ha még meghallja, hogy aratórészéből dézsmát köteles adni, vagy elmegy a Jászságba, Kunságba, Tiszántúlra, ahol ettől mentesül, vagy egyszerűen nem vállal munkát. Akkor aztán a gazdának nem marad más hátra, ha csak gabonáját aratatlan hagyni nem akarja, mint suba alatt saját kárára megegyezni az aratóval: tőle az eddig szokásos sarlópénzt szedni, s helyette a dézsmát a magáéból kiadni. Az arató ugyan jól jár ezzel, de a gazdára annyival nagyobb teher hárul, hogy az is megeshet: ezután kevesebb igyekezetet öl a szántásvetésbe, amiből egykönnyen saját romlása következik. A népre eszerint az eddigi szokásból több haszon hárul, s a dézsmásnak sincs oka az aratórész dézsmáján nyerekedni. Kéri azért a vármegye: maradhasson meg a sarlópénz s a dézsmálok törvényben előírt eltartása, amit a megye területén a nép meg11 161